Don't Cry! [Szünetel]

11.Fejezet

-Szia (K/N)!-a lábam a talajba gyökerezett, nem engedve, hogy megmozduljak. Lassan, rémülten, és remegő testtel fordultam a hangtulajdonos felé. Hangját felismertem. Tudtam kihez tartozik és olyan erősen hasítottak belém a hozzá kapcsolódó rossz emlékek, hogy azt hittem menten összeesem. Egy valami tartott életben, hogy Lilla ott van és már csak miatta is kell erősnek lennem. A lány érezte, hogy valami nagyon nem okés, mert amilyen erősen csak tudott rászorított a kezemre.

-Semmi baj Lilla!-suttogtam, olyan halkan amilyen halkan csak tudtam.

-Nem tetszik ez nekem (K/N)-suttogta ő is rémülten.

-Na mi az (K/N)? Már meg sem ismered az édesapádat?-nyeltem egy nagyot, hogy összeszedjem minden bátorságom és végre megszólaljak, de abban a pillanatban egy erős kezet éreztem meg a vállamon.

-Sajnálom de nem ismeri magát. Gyere (K/N)!-húzott magával Eren. Annyira megkönnyebültem, hogy azt elmondani sem tudom. Abban a pillanatban annyira hálás voltam Eren-nek, hogy tudtam majd életem végig hálálhatom neki. Még hallottam, ahogy szitkozódik a mögöttünk lévő személy, de rövid időn belül eltűnt.

-Jól vagytok?-nézett ránk aggódva.

-Igen. Azt hiszem. Köszönöm Eren!-néztem rá hálásan.

-Nincs mit köszönnöd.-rázta meg a fejét.-Csak azt tettem amit jónak éreztem.

-Ő tényleg az apád volt (K/N)?-nézett rám Lilla még mindig rémülten. Bólintottam, majd felemeltem a kislányt, hogy magamhoz ölelhessem.

-Te mit kerestél erre?-kérdeztem a mellettem sétáló fiút.

-Csak...csak-vakarta meg zavartan tarkóját. A látványtól  önkéntelenül is elmosolyodtam. Eren egészen hazáig kísért. Megkérdeztem, hogy nem e lenne kedve felugrani esetleg egy italra, melyre meglepő módon igent mondott. Eleinte nagyon zavarba ejtett az, hogy a kanapén mellettem ül és beszélgetünk. Szerencsére hamar felengedtem, így tudtunk beszélgetni szinte mindenről. Szóba került az is amiről eddig csak Levi tudott, de ott abban a pillanatban annyira a bizalmamba férkőzött, hogy nem tudtam megállni, így elmondtam neki. Türelmesen végig hallgatott. Sajnos néha bekönnyeztem de arra is volt példa, hogy elsírtam magam. Nem nevetett ki, hanem szorosan magához vont és a hátamat simogatva vigasztalt. Mikor végre abba hagytuk ezt a témát áttértünk egy másikra. Igazából valahogy így...

Eren elment a mosdóba addig én felnyitottam a laptopomat és felkerestem annak az egyetemnek az oldalát, ahova átszeretnék lépni. Rájöttem, hogy teljesen más érdekel ezért tettem is az ügy érdekében. Már beszéltem az igazgatóval telefonon és személyesen is. Mondta, hogy szívesen várnak, szóval már csak a végleges döntésem maradt, amely nagyon hajazott az igen felé. Eren visszajött a mosdóból és bénaságom által nem tudtam időben lehajtani a laptopom tetejét így látta meg az egyetem honlapját.

-Miért kerestél rá arra?-biccentett a laptop felé.

-Hát csak...öhm-kerestem a szavakat de egyet sem találtam.

-Átakarsz menni abba? Igaz?

-Gondolkoztam rajta.

-De miért?-nézett rám szomorúan.

-Mert rájöttem, hogy más érdekel. De ezt az évet azt hiszem már kiviszem itt.

-Ennek a hírnek most nagyon nem örülök.-húzta el a száját.

-De nem kell hozzá költöznöm se merre. Ugyan annyi időre van csak az ellenkező irányba és nem busszal, hanem vonattal kell mennem.-próbáltam kicsit más felé terelni a témát, habár a téma terelés nem épp az ügyességem.

-Ajh!-sóhajtott fel.-Ezek szerint nem érted, hogy mire szeretnék kilyukadni igaz?

-Hm? Ezt most nem igazán értem.-néztem rá értetlenül.

-Én...én nem csak baráti programokon vagy összejöveteleken akarlak látni, hanem...hanem minden nap.

-Hogyan?-kérdeztem döbbenten.

-Nem vagyok annyira a szavak embere, de azért szerintem nem mondtam ennyire értelmetlenül. De miket is beszélek?-túrt bele idegesen a hajába.

-Eren...minden rendben? Olyan összezavarodottnak tűnsz-néztem rá aggódva.

-Nem. Semmi. Most inkább elmegyek.-lépett az ajtómhoz, majd belebújt cipőjébe és kabátjába.

-Én csináltam valamit, hogy most ilyen gyorsan úgy döntesz, hogy elmész?-álltam oda.

-Nem. Hidd el te semmit nem csináltál!-nézett szemeimbe. A kabátjának igazítását abba hagyta. Még mindig a szemembe nézve húzott magához derekamnál fogva. Arca egyre közelebb került az enyémhez. Közelsége hihetetlenül jól esett. Már sejtettem, hogy mi fog következni és már nagyon vágytam rá.

-(K/N)!-amilyen gyorsan csak lehetett szétugrottunk és mintha mi sem történt volna Lilla felé fordultam.

-Igen? Miért nem alszol már?

-Aludtam csak rosszat álmodtam és nem tudok visszaaludni.-szorította magához rózsaszín plüss medvéjét.

-Menj vissza a szobádba. Mindjárt megyek. Oké?

-Rendben.-tűnt el a szobájába. Én visszafordultam Eren-hez.

-Akkor én most megyek. Nem zavarok tovább!

-Nem zavartál.-suttogtam magam elé. Összeborzolta hajamat, majd elhagyta a lakást. Bezártam az ajtót és elsétáltam Lilla szobájáig, aki az ágyán ülve gondolom rám várt. Érkezésemre felnézett. Leültem az ágyára és szoros ölelésbe vontam. Megvigasztaltam, majd alaposan betakargattam. Megsimogattam a fejét és puszit adtam a homlokára. Már majdnem lekapcsoltam a lápát, mikor utánam szólt.

-Szerintem szeret téged.

-Kicsoda?-fordultam felé értetlenül.

-Aki most ment el. Te vagy a hátérképe is.

-Mi? Milyen kép van ott rólam?

-Itt a kanapén készült. Pizsamában vagy és ki vagy terülve. Úgy vagy lefotózva.

-Értem. És ezt te honnan tudod?

-Ő mutatta.-vonta meg a vállát már amennyire fekve tudta.

-Khm...-köszörültem meg a torkom.-Rendben. Most már alvás! Jó éjt!

-Oké, jó éjt!-fordult be a fal felé. Lekapcsoltam a villanyt és behajtottam az ajtót. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Van ilyen a világon?