Álmodnak-e a rókák sült bárányokkal?

Délutáni napsütés

Halk, ütemes csipogás és szuszogás töltötte meg a teret. Alex, mély álomból felkelve próbálta kinyitni szemeit. Elsőre nem, de másodszorra végül sikerült. Az erős fény zavarta, de lassan hozzászokott annyira, hogy körül tudjon nézni. Egy fehér, világos, letisztult szobában volt. „Egy kórház." – következtetett, az alapján, ami történt vele. „Ezek szerint még élek. De hogyan? Azért kaptam rendesen." – elmélkedett.

Szeme sarkából látta, ahogy egy női alak megáll az ajtó kis üvege előtt, és benéz. Az karjával az üvegre támaszkodott, majd homlokát neki döntve unottan nézelődött. Mikor Alexra nézett, megváltozott az arca. Meglepődöttséget sugárzott és pár pillanat múlva tovább is ment.

- Hova a... - kezdte volna Alex, de éles fájdalom nyilallt az oldalába, mikor beszélni kezdett. „Kérdeztem volna pár dolgot tőle." – folytatta inkább gondolatban.

Eltelt pár perc. Alex éppen az ablakon keresztül bámulta, ahogy egy veréb az egyik kopaszodó fa ágain ugrálgat, mikor az ajtó kivágódott.

- Jó reggelt ifjúság! – kezdte egy dörgő férfihang.

Alex mire odafordította a tekintetét, már egy őszes, harcsabajszos doktor ült az ágy mellett.

- Jó... - kezdte, majd óvatosan, de befejezte. – reggelt.

- Hát igazából délután van. – nevetett fel a doki. – De mivel most keltél, neked még reggel. – majd reakció híján kis szünet után folytatta. – Joe doktor vagyok. Én felügyelem ezt a kócerájt.

Alex csak kérdően nézett rá, nem igazán tudta összerakni, hogy miről beszél az orvos.

- Rehabilitációs osztály. – mondta mogorván az értetlen tekintetet látva. – Megsérültél, idehoztak, összeraktunk és vártunk, hogy felkelj a kómából.

A doki fölé hajolt, majd lámpával világított a szemébe párszor, közben hümmögött. Itt-ott megkocogtatta a homlokát és az arcát, majd kicsit kitakarta. Pillanattal később Alex érezte a sztetoszkóp ismerős hidegét. Ösztönösen vett egy mélyebb levegőt, aminek egy újabb benyilallás lett az eredménye.

- Ne erőltesd. – szólt Joe, majd kis tapogatózás után folytatta. – ez elmúlt egy hónap alatt szépen gyógyult.

– Ennyi idő telt... - kezdett bele.

Eszébe jutott, hogy mi történt. „Lehetett volna rosszabb is."

Joe némán nézte, várva, hogy folytatja, de kis idő múlva megszólalt. – Jól megúsztad. Nem firtatom, hogy mi történt, nem az a dolgom. Arra nem sokára itt lesznek a nyomozók. – kicsit elkomorodott. – De, ha elmondanád, sokat segítenél vele. Akkora hiányosságok vannak a kórképedben. Egyszerűen nincs magyarázat.

- Mi... mire gondol? – kérdezte Alex óvatosan, bár tudta, ha elmondaná, se hinnének neki.

- Gyakorlatilag át voltál szúrva keresztben. A szervkárosodás, kezeletlenül, önmagában is halálos lenne, de a vérveszteség órákkal előbb végzetes. – értetlen fejet vágva folytatta. – És mégis, szinte nem véreztél. Mindenhol csak alvadt vér és roncsolt szövetek. – széttárta a karját. – Kígyómarásnál tapasztalható hasonló, de méregnek nálad nyoma sem volt.

- És az mentett meg?

- Részben igen, meg az, hogy valaki bejelenttette, hogy vérzel az utcán, és időben odaértek a mentők. De rajtad kívül senki sem volt ott, szóval ez is rejtély.

„ Jazon lehetett." – jutott eszébe Alexnek, és gondolatban meg is köszönte neki.

- Köszönöm doktor.