Álmodnak-e a rókák sült bárányokkal?

Fellegek a delelő nap előtt.

- Hol vagyok? - tette fel a kérdést Alex.

Körbenézett, de először nem látott semmit sem maga körül.

- Sötét van. - jegyzete meg, majd lassan körbetapogatózott.

A nedves, kavicsos padlón egy hosszúkás, kemény, hideg dolgot tapintott meg. Magához emelte és gyorsan rájött, hogy az egy elemlámpa. Felkapcsolta, és a kis fénysugár mellett kivehetővé váltak a terem körvonalai. A falakat piszoktól fekete, nedves téglák alkották. A plafonról csepegett a víz, mely tócsákban gyűlt össze a padlón.

Végignézett magán, miután felkelt a sáros földről.

- Remek. - jegyezte meg, miután a nagyja koszt lesöpörte magáról. – A főnök a nyakamat fogja kitekerni ezért, hogy összesároztam a céges kabátot. Ráadásul... – panaszkodott, majd eszébe jutott, hogy nem ez az igazi probléma. - De, hol a fenében vagyok?

Elindult az egyik fal mentén. "Munkából hazafelé, egy órával később ugyan, de még a menetrend szerinti buszon mentem hazafelé." – gondolta.

A gondolatait egy nesz szakította félbe. Valami elhussant előtte a sötétben. A lámpa fényével ösztönösen keresni kezdte, hogy mi lehetett az. Rövidesen meglett, hogy mi adta ki a hangot. Egy csapzott, fekete bundájú állat volt, ami Alexnak háttal, a földön matatott. Amint a fénysugár elérte, kivehető lett a feje tetején lévő hat mély bordó szem. Belenézett a lámpába majd kinyitotta a száját, amely akkora volt, hogy olyan hatást keltett, mintha kettészakadt volna a feje. Fülsértően felvisított és elindult Alex felé.

Alex sarkon fordult és gondolkodás nélkül elindult az ellenkező irányba. A fénynél nem volt egyszerű a csúszós, egyenetlen téglákon futni, de minden tőle telhetőt megtett. Visszanézni nem mert, de hallotta, hogy a lény kitartóan a nyomában van.

A sötét folyosó, enyhén, de határozottam jobbra ívelt. Oldalfalaiból elvétve tömegesen hiányoztak a téglák, melyek maradványai a nyílások előtt hevertek halmokban. Ahogy haladt előre, az egyik jobb oldali nyiladékból, mintha egy halványan parázsló szempár bukkant volna elő. Félelemtől hajtva, nagyobb sebességre kapcsolt, minek hatására el is vétette a következő lépést.

Hangos puffanással nyúlt el a padlón, ahol a nyálka miatt még jó pár métert csúszott, majd összetekeredve várta, hogy a lény beérje. „Ennyi volt." – fordult meg a fejében. Az apró léptek trappolása, egy dobbantással hirtelen abbamaradt, majd egy erőteljes súrlódó hang hallatszott, mintha egy zsákot húztak volna, amit egy pillanatra megszakított egy nyikkanás. Ezután csend következett.

- Mi... - kérdezte volna Alex, miközben hátrafordult.

Az elejtett zseblámpa fénye rávetült egy vaskos, hengeres, csupa izom, tömlőre, ami fényes pikkelyein, szinte nesztelenül csúszott keresztben a nedves téglákon. A korábbi üldözőjének nyoma sem volt. „Nem várom meg, még körbeér." – gondolta, majd remegő lábakkal feltápászkodott, és lendületesen, de minél halkabban elindult.

Pár perc után, az enyhe jobb kanyar végén fény sejlett. Alex egy utolsó hajrát vágva kiszaladt a napfényre. A bejárat előtt megállt, majd szinte egy másodperccel később összeesett.

Sírásban tört ki, halkan nyögdécselt, próbált csendben maradni, de nem tudta leplezni összeomlását. „Nem tudom mi volt az. De, azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy egy hajszálon múlt az életem." – gondolta, meglepően tisztán.

Felkelt, majd szétnézett. A reggeli nap fénye megvilágította a tájat, mely első ránézésre megigézte szépségével. Az alagút, ahonnan jött egy vízátfolyó lehetett, mert talpa alatt egy vékony csermely folydogált tova a lankás domboldalon. Lefelé, facsoportok tartózkodtak, melyeket nagy ködpamacsok kerülgettek mérhetetlen lomhasággal. A kezdeti szépséget, azonban hamar eltorzította, a felszáradó párafelhők mögül előbukkanó romváros.