Álmodnak-e a rókák sült bárányokkal?

Este

- Szóval, ismét itt. – szorult össze Alex gyomra, ahogy körbenézett.

A korai óra miatt, a nap még éppen feljövőben volt és a területet egy vékony páratakaró lengte körbe. Egy érintetlen erdőre hasonlító helyen volt. Hatalmas fák voltak össze vissza, alattuk sűrű aljnövényzet és vastag avartakaró húzódott. Látszott a kezdődő tavasz. Már rügyet vertek a fák, de e levelek még nem kezdtek zöldellni rajtuk. A köd ellenére, kopasz növényeken viszonylag messze át lehetett látni, de semmi sem volt, csak a csend. A levegő alig mozdult, kis állatok, bogarak nem zörögtek a levelekkel. „Kiráz a hideg ettől a helytől."

Alex, a bokrok közt egy ritkásabb részt vélt felfedezni, és elindult. „Azt mondták mindenhol lesznek jelzések, előbb utóbb belebotlok egybe." – emlékeztette magát. Óvatosan haladt előre, és, tudta, hogy nem leshet rá semmi, mégis zavarta, hogy minden lépésével zajt csap. Fürkészte a környezetét, hogy bármit vagy bárkit meglát-e.

Rövid csörtetés után egy ösvényhez ért. Jól látszott, hogy emberi kezek munkálták ki. A fák lenyesve, a gallyak és az avar pedig eltakarítva. Ahogy végignézett az úton, az jobb oldalt egy fehér táblát pillantott meg. Rajta egy rövid, piros színű felirat, több nyelven és egy előre mutató nyíl.

- Központ. – olvasta le halkan. – Akkor erre megyünk.

Bár már nem zörgött semmi a lába alatt, mégis, próbált egy macska kecsességével haladni. Fülét hegyezte és meresztette a szemét, hogy semmi se kerülje le a figyelmét. „Semmim sincs, amivel megvédhetem magam. Az, az egyetlen esélyem, ha előbb veszem észre az ellent, mint ő engem." – adott tanácsot magának.

Halk zümmögés ütötte meg a fülét, amely baloldalról érkezett, a csalitosból. Megállt és figyelt. „Mintha, egy trafó zúgna." - konstatálta. A félhomályban, Alex, egy enyhe kék derengést is látni vélt. Félve, de kíváncsiságtól felfűtve tért le, felfedezni a jelenséget.

Ahogy közeledett, a hang karakteresebb lett, de nem lett sokkal hangosabb, viszont a kék fény egyre erősödött. Még volt egy bokor Alex előtt, de az ágai közt már látta, hogy mi miatt érkezett ide. Egy láda volt. „A kék, a barna után jön, ha minden igaz." – emlékezett vissza.

- Vajon minden alkalommal dob egyet melléd, mikor ide jössz? – pusmogott az orra alatt, miközben átküzdötte magát az utolsó akadályon is.

A kék színű tároló, a félhomályban, kicsit szemsértően festette meg fényével a környezetét. Ahogy Alex megáll előtte, a zúgás felerősödött. „Mintha szólna, hogy itt vagyok." – játszott a gondolattal. Letérdelt. A barna színű társához hasonlóan, ezen sem volt zár, a pánt csak rá volt akasztva a lakatnak kialakított lyukra. Mielőtt hozzáért, hogy kinyissa, a zümmögés annyira felerősödött, hogy szinte kezével érezte, de ahogy hozzáért a fém pánthoz, elhallgatott és egy pillanattal később a kék derengés is megszűnt. Kiakasztotta és felnyitotta.

- Hehe. – mosolyodott el Alex.

Hasonló elrendezésben, mint korábban, a táska tetején pihent most is egy pisztoly. Öv helyett azonban, ehhez egy combtok volt és egy hangtompító. „Megérte utánanézni pár dolognak." – dicsérte meg magát. Kezébe vette fegyvert és átérezte annak súlyát. Miután megforgatta egy kicsit, visszatette, és a tok vizsgálata következett. „Hogy rakom én ezt ebbe bele, ha rajta van a tompító?" – morfondírozott.

Rövid inspekció után összerakta a képet. „Sehogy." – vonta le a következtetést. A cső végére egy egyszerű mozdulattal lehetett felcsattintani a kiegészítőt, aminek a tokon külön helye volt, úgy kialakítva, hogy, ha egyik kézzel a pisztolyért nyúl, a másikkal zavartalanul leveheti a hangtompítót is. „Ha sietni kell, nem opció, de kis gyakorlással gyorsan fel lehet tenni." – állapította meg.