Széllel szemben /befejezetlen/

05. Mindegy

A Marvell házban a családfő a konyhaasztal mellett ücsörgött, miközben hosszadalmasan áttanulmányozta az újságot. Míg a férfi olvasott, addig a felesége és lánya szintén a konyhában tartózkodott, miközben szemmel láthatólag a fiatal leányzó szomorúan görgette a csokis kockákat a kókuszreszelékben. A lány többször is felsóhajtott, miközben a mellette lévő édesanyja értetlenkedve figyelte a gyermekét, aki a mai nap folyamán nem először, ismételten felsóhajtott. Édesapja még mindig elmélyülve olvasta a cikket, amikor is az édesanyja beszélni kezdett.

– Wendy, történt valami? – kérdezte kíváncsian Grandine Marvell, aki így végül megtörte a számára roppant kínos csendet. – Ennyire bánt téged a tegnapi harc?

– Eeeehh? Erről honnan tudsz? – kérdezett vissza meglepődve Wendy, míg Grandine csak halkan elkuncogta magát. – Kitalálom: Aizawa-sensei?

– Bingó! Kíváncsi voltam, hogy milyen volt a találkozó az új osztálytársaiddal. Tegnap eléggé szomorúnak tűntél, de legalább az osztályfőnököd készségesen beavatott a részletekbe – felelte jókedvűen Grandine, Wendy pedig válasz helyett ismételten csak sóhajtott egy nagyot. – De egyezzünk meg abban, hogyha elmondod a problémádat, akkor nem fogom állandóan az osztályfőnöködet nyaggatni. Szóval áruld el nekem végre-valahára, hogy miért is vagy ennyire szomorú?

– Ezt bonyolult megmagyarázni – válaszolta kedvetlenül Wendy, majd abbahagyta a kókuszkocka készítését. – Vagyis annyira még se bonyolult, de mégis...

– Összezavarsz, te lány – szólott ismételten Grandine, akit aggasztott a lánya ingadozó lelkiállapota. – Hé, tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz. Bár, ha egy fiúról van szó, akkor elsőnek engem avass be, és csak utána szólj apádnak...

– Micsoda!? Kiről van szó!? – Igneel kezében az újság pillanatok alatt hamuvá égett. – Az én hercegnőmnek szerelmi bánata van? Az nem lehet! Hogy hívják a kölyköt!?

– Miért is ne lehetne szerelmi bánata? A lányod már tizenhét éves. Nem kisgyerek – tette hozzá megjegyzésként Grandine, Igneel pedig a döbbenet miatt hanyatt vágódott a székén. – Wendy, ne is foglalkozz az apáddal. Ahogy napról napra öregszik, úgy válik egyre hülyébbé.

– Anyja, ez pont te mondod? Azért te sem vagy már mai lány... – reagált vissza a sérelmeire Igneel, ám Grandine szúrós, vészjósló tekintete megrémítette a férfit. – Ízé... Nem szóltam!

– Helyes!

– Ooohhh, ne csináljátok már ezt! – szólt közbe erőltetett mosoly kíséretben Wendy. – Egyébiránt még be se fejeztem a mondandómat. És nem, nincs szerelmi bánatom!

– Fúú, ezt jó hallani – felelte megkönnyebbülve Igneel, majd feltápászkodott a földről és vissza ült a helyére. – De térjünk vissza a tárgyra: miért vagy szomorú?

Wendy hosszasan töprengeni kezdett, hiszen egy csöppet még mindig kételkedett abban, hogy erről a problémájáról beszéljen. Azonban hiába agyalt, a kérdéseire sehogyan se tudott választ találni, így elhatározta, hogy megosztja a szüleivel a titkait, amiről ez idáig még senkinek sem beszélt. Wendy miután összeszedte a gondolatait, belekezdett a története elmesélésébe.

– Ahogy anya is mondta, a minap megküzdöttem három osztálytársammal, akiket amúgy Nagy Hármasnak hívnak. Ők a U.A. legerősebb diákjai. Úgy vettem észre, eléggé közkedveltek. Az osztályból mindenki lelkesen drukkolt nekik. Sőt, visszafogottan még Aizawa-sensei és All Might is szorított értük. Én amúgy egyáltalán nem akartam velük megküzdeni. De az egyikük öntelt megnyilvánulása miatt annyira felhergeltem magam, hogy már csak azért is, dacból is elfogadtam a kihívásukat – kezdett bele a magyarázatba Wendy, szülei pedig érdeklődve hallgatták a lányukat. – Bár igaz, eleinte azt hittem, könnyű dolgom lesz. Ám az a három annyira elszántan, makacsul folytatták a harcot, hogy egyszerűen nem tudtam magam visszafogni. Idővel én is átvettem a lelkesedésüket. Sőt, az egyikük ráadásul kész volt feláldozni a karját, csakhogy legyőzhessen engem. Nem akartam hinni a szememnek. Csakugyan léteznek ilyen hülye emberek? Mindent egy lapra feltenni, egy amúgy barátságos, tét nélküli harcban? Nem is értettem, hogy gondolhatta ezt komolyan? De később már a másik kettő se fogta vissza magát, így kénytelen voltam használni a Fire Dragon Forcet. Végül nagy nehezen legyőztem őket – folytatta továbbra is a téma kifejtését Wendy, majd felsóhajtott. – Hála a tegnapi incidensnek, az osztálytársaim valószínűleg emiatt most nagyon utálnak engem. Pedig reménykedtem, hogy végre-valahára itt barátokra lelhetek. Azonban a harc utáni tekintetük arról árulkodott, hogy nemigazán loptam be magamat a szívükbe. Csak abban bízom, hogy idővel a személyiségem már nem lesz annyira zavaró, és talán lesz néhány ember, aki ennek ellenére is barátkozni akar velem. Hogy egy hülye harc miatt nem fognak kirekeszteni. Azt nem tudnám még egyszer elviselni...