Széllel szemben /befejezetlen/

08. Let' s go...

A nyári szünet vége előtt két nappal Wendy Marvell nem várt nehézségbe ütközött. Habár amikor ébredezni kezdett a reggel hétig nyúló álmából, úgy érezte, ez is egy szokványos nap lesz, mindenfelé nehézség nélkül. Ahogyan lenni szokott, elsőnek egy gyors reggeli zuhanyt vett, hisz Wendynek természetes volt az, hogy reggel és este letusolt. Miután letudta a napi rutinjának egyikét, hamarjában felöltözött, és egy alapos fésülködés után sietősen a konyha felé vette az irányt. A reggelizés nála eléggé változatos volt, hisz Amerikában legtöbbször otthon reggelizett, amit ráadásul többnyire saját maga készített el. A Marvell családból is legtöbbször Wendy volt az, aki idejében elindult, hisz nemigazán szeretett kapkodva sietni.

Végül mindenféle probléma nélkül megérkezett a buszmegállóba, és nagyjából öt perc várakozás után felszállt a buszra, hogy az körülbelül másfél óra alatt elvigye az otthonától némileg messzi, a fővárostól hatvanöt kilométerre található Hiratsuka városába.

Kevés olyan hellyel találkozni, ahova a Tokió környékén élők jobban szeretnének járni, mint Enoshima és Kamakura. Ám, ha kicsit lejjebb haladunk a Shonan partvidéken, elérünk végül Hiratsuka városáig, ahol nyáron kétszer is hatalmas ünnepségét szoktak megrendezni. Július 7. és augusztus 30.-án a hagyományos fesztiválok összes jellegzetességével találkozhatnak az ide látogatók: zászlók, táncosok, helyiek készítette díszek, rengeteg étel árus. Ilyenkor a kis álmos városka szó szerint új életre kell, teljesen új hangulattal.

Wendy leginkább unalom űzésképp gondolta úgy, hogy belevág ebbe a kirándulásba. A szülei a munkájuk miatt amúgy se tartózkodtak otthon, és mivel nem akart egész nap egyedül otthon dekkolni, helyette elhatározta, hogy iskola kezdés előtt szerez még egy újabb nyári élményt, amire később aztán szívesen visszaemlékezhet.

Viszont Wendy egy nem várt problémába ütközött. A busz, amivel eddig utazott, sajnálatos módon lerobbant. Ez igen nagy baj volt, hisz alig tíz percet utazott, és pechére a másik buszt, ami szintén Hiratsuka felé vette az irányt, a sofőr éppen előtte zárta be az ajtót. A pótló busznak pedig se híre, se hamva. Ez köszönhető volt annak is, hogy a főutat egy baleset miatt lezártak, így a fiatal leányzó joggal gondolhatta úgy, hogy az utazása sokkal tovább fog tartani, mint azt előzőleg tervezte. Nem volt mit tenni, mivel egy helyben nem volt kedve várakozni, így gyalog indult meg a következő buszmegálló felé, amikor is alig pár perc séta után egy motor zúgott el mellette. Bár igaz, ebbe még semmi szokatlan nincs, hisz az utcákon nap mint nap rengeteg motorost lehetett látni. Azonban az egyik hirtelen lefékezett, majd az út szélén megállt. Ezután hátrapillantott, és szemmel láthatólag a középiskolás lányt szemlélte, aki emiatt megfontolatlan lelassította a lépteit. Ám ez csak addig a rövid pillanat erejéig tartott, amikor is a motoros levette a bukósisakját. A fiú mosollyal az arcán intett a lánynak, aki először nem akart hinni a szemének. Hisz a motoros az egyik új osztálytársa.

– Szia, Wendy! – köszönt elsőként Kaminari, míg a lány szép lassan odabandukolt a fiúhoz. – Mizu van?

– Oh, a srác, akit anno megütöttem... – Wendy hiába agyalt, nem emlékezett a fiú valódi nevére. – Neked is szia, kedves... Őőő...

– A nevem Kaminari Denki! – mutatkozott be kínos vigyorgás közepette Kaminari, hisz nemigazán szeretett visszaemlékezni arra a bizonyos incidensre, amikor is Wendy őt és Minetát egy félreértés miatt jól helyben hagyta. – Amúgy tudnod kell, hogy ami akkor történt, ahhoz nekem az égvilágon semmi közöm nem volt. Mineta volt az egyetlen, aki hülyeséget csinált.

– Valóban? – kérdezte sunyi vigyorral megfűszerezve Wendy, míg Kaminari ezt látván lassan verejtékezni kezdett. – Különös, mert úgy rémlik, te tettél megjegyzést a fenekemre...