WHAT THEY CANNOT SEE || ChanLix 2. ✔

3. ➣ ❝ Bizalom ❞

༒

Reggel arra ébredtem, hogy Berry rám ugrik, és az arcomat nyalogatja… egy kissé mérges lettem, hisz fáradt voltam nagyon, de mikor nagy szemekkel nézett rám, inkább megsimogattam, és bocsánatot kértem tőle.
– Nem haragszom, na… hol van Chan? – néztem körbe még mindig kómásan, de nem sokkal később ő közeledett az ajtó felé, egy tálcával a kezében.
– Szép reggelt, baby! Hoztam reggelit. Remélem nem égettem oda, mert kitépem a hajam – nyújtotta felém, majd ő is bemászott mellém, én meg felültem.
– Neked is… várj, te? Készítettél reggelit? – dörzsöltem meg a szemem, fáradtan kuncogva, majd letettem a tálcát elénk. – Hűha. Bundáskenyér vajjal és mézzel?
– Tegnap vettem hozzávalókat, csak gondolom nem néztél be a hűtőládába.
– Nem igazán… mindegy, köszi oppa és jó étvágyat – vettem el az egyiket, majd bele haraptam.
  Figyelte a reakciómat, ami csak egy elfojtott nevetés volt, és hogy felváltva nézek rá, és a reggelire.
– Most azt nézed, ki a finomabb? Szerintem én!
– Ezt eltaláltad, szivem. Oda van égve az alja –  mutattam nevetve. – De a méz és a vaj elnyomja az ízét, szóval megeszem.
– Aigoo… bocsi – vette el a részét, bár ő a kóstoló után majdnem kiköpte szerintem. – Fúj… olyan szerencsétlen vagyok.
– Ne mondj ilyet – hajoltam arcához, hogy megpusziljam.  
  Rosszabb, mint egy nagy gyerek olykor.
– De még egy ilyen egyszerű dolog sem megy… még a bundáskenyeret is elbaszom.
– Van, amit nem tudsz elbaszni – suttogtam a fülébe, majd egyszerűen csak két falásból eltüntettem a reggelit, és átöltöztem a ruhákba, amiket az este készítettem elő mára.
– Hát, este kiderül.
– Ha tiszta lesz a háló, mégegy estét itt nem akarok tölteni.
– Pedig nagyon családias volt.
– Berry éjjel szerintem a talpamat nyalogatta. Vagy te voltál?
– Szerintem Berry…
– Kár – szálltam ki a kocsiból, majd miután felhúztam a cipőmet, egyszerűen megrohamoztam a fürdőszobát, és azon gondolkodtam, hogy hol kezdjem ma a dolgokat.
Le kell szednem a pókhálót, fel kell sepernem, fel kell mosnom… lecserélni az ágyneműket, de előtte leporszívózni az ágyakat, ahh. Azt se tudom, hol a porszívó.
  Miután megbeszéltem a tükörképemmel, hogy összekaparom az energiám, neki is álltam a munkának, és körülbelül tíz körül végeztem is a szobával. És, mivel tegnap kivégeztem a mosókonyhát, kimostam az ágyneműket. Fura, hogy semmi bajuk nem volt azonkívül, hogy porosak voltak.
Míg én a ház belsejével voltam el, Chan a garázst tette rendbe, és a kisebb kertben gereblyézett, de mondtam, hogy a virágokat bízza rám. Szóval cseréltünk, és mentem is a tó mellé gyomlálni, Chan pedig a nappalit kezdte el takarítani. Mint valami takarítószolgálat, komolyan.

– Berry, ez nem vicces – szóltam neki, mikoris majdnem a kezemre pisilt. – Oh, God, inkább hozd ide a labdád, és dobálom neked, oké? Okos kutya – kuncogtam, mikor tényleg elindult be, hogy megkeresse, hisz tegnap az udvaron maradhatott.
– Új locsoló technika? – hallottam egy ismerős hangot, bár hirtelen nem tudtam hová tenni.
– Igen. Ingyenes, és tápláló kutyapisi – pillantottam fel. Már megint a tegnapi srác, ijesztő… – Ha nem bánod, most nem fogok kezet.
– Semmi baj. Hogy haladtok?
– Egész jól, bár még sokminden hátra van… ohh, kérdezhetek valamit?
– Persze, bármit.
– Szóval, azon tűnődtem, hogy nem-e tudsz valamit a ház tulajáról? Csak mert nem érjük el sehogy.
– Sajnos nem, két éve költöztünk a környékre, akkor már rég üresen állt.
– Értem…
– Saras az arcod, letörölhetem? – nevetett fel.
– Tényleg? Hol?
– Itt – mutatta, majd elővett egy zsepit, és le is törölte. – Az unokaöcsém is mindig tiszta piszok, ha hozzánk jön, állandóan mosdatom!
– Köszi… mennyi idős?
– Uh, azt hiszem 7-8.
– Értem. Nem kérsz egy teát? Nemrég főztem.
– Nem akarok zavarni – kelt fel, majd én is azt tettem.
– Nem zavarsz. Legalábbis engem nem, Chan más kategória. Kissé birtokló…
– Nem bízik benned?
– De, csak másokban nem – nevettem. – Egyébként nem harap, jöhetsz nyugodtan.
– Ha te mondod – bólintott végül, majd bejött velem a házban, közben Berry is megtalálta a lasztit, így csak hátra dobtam neki a kertbe, hadd játszom, hehe… majd kárpótolom, de nem nagyon érek rá a napokban. Sőt, Chaniet sem ártana valahogy, mostanában fura nekem.
– Oh, hello Mason – állt le a söprögetésben.
– Hello, Chris – fogtak kezet. – Hogy tetszik a környék?
– Csendes, szóval tetszik.
Váltottak pár szót még, én pedig mosolyogva hallgattam, miközben öntöttem mindenkinek a teából. Igazából annak örültem, hogy Chan egyáltalán szóba áll Mason-el, és majd lehetőleg megismerhetjük a többi szomszédot is. Azt szeretném, ha nem zárkóznánk el ennyire…
– Finom tea! Ez milyen fajta?
– Menta, bár itt a zöld tea szerintem népszerűbb – ültem le Chan mellé a székre, vagyis az lett volna a tervem, de az ölébe húzott. – De remélem ízlik…
– Érdekes, de finom – felelte, majd miután megitta, a tárcára tette a poharat. – Apropó, megvan miért jöttem eredetileg – nézett Chanra. – Nemrégiben cseréltünk ablakokat, de megmaradt pár, amin egy karcolás sincs, és jól is szigetel. Esetleg itt nincs olyan ablakotok, amit ki kell cserélni? Nem szeretném kidobni őket…
– Ni~
– Igazság szerinte tegnap vettük észre, hogy az egyik emeleti szobában be volt törve az ablak – vágtam Chan szavába. – Szóval lehet az egyiket elfogadjuk!
– Oh, nagyszerű! Mikor jöhetek? Holnapra nem tanácsolom, mert vihart jósoltak…
– Akkor ma ráérsz? De jó lesz az ablak mérete?  – törődött bele Chan.
– Remélem, mert mikor a környék házai épültek, szinte ugyanúgy néztek ki, szóval most akkor megyek és lemérem – kelt fel a székről.
– Jól van.
– Kikísérlek-
– Maradj csak, rendben van – mosolyodott el, majd csak kiment a házból. Természetesen ezután Chan ismét szúrósan nézett rám.
– Intéztem ingyen ablakot, nem kell barkácskodnod, oppa.
– Milyen jószívű valaki – forgatott szemet.
– Miért utálod ennyire?
– Mit kedvelsz benne, inkább arra válaszolj.
– Ezt most komolyan kérdezted? Akkor akár abba is hagyjatjuk a beszélgetést – szálltam le róla.
– Ne haragudj, nem úgy gondoltam…
– Mindegy – indultam el ki, majd hívtam magammal csóri kutyát is, aki akkor osont be, mikor Mason kiment.
  Szóval igen, a nap hátralevő részében ignoráltam Chant, és míg Mason-el az ablakon ügyködtek, befejeztem a nappali és a konyha kitakarítását. Ahhoz képest tényleg nagyon jól haladok, bár van kisebb rutinom benne.

Még volt egy mirelit pizza, szóval azt elkészítettem vacsorára, hisz semmi erőm nem maradt arra, hogy főzzek. Nem mintha lett volna sok választás.
  Elég csendes vacsora volt, mit ne mondjak. Láttam Chan-on, hogy mondani akar valamit, de tudta, hogy most nem fogok válaszolni. Viszont vacsora után csak megszólaltam.
– Elmegyek tusolni.
– Elmosogatok – bólintott, én pedig mentem dolgomra.
  Nagyon örültem, hogy van melegvíz, mert nem számítottam rá. A kádban egész kényelmesen el lehetett férni, szóval míg ki nem hűlt a víz, addig benne voltam, aztán köntösben átmentem a szobánkba, hogy felöltözzek, Chan pedig pont akkor indult a fürdőszoba felé. Nos, a böröndből kell öltözni egy darabig, bár mikor kicipzároztam az egyiket, akkor esett le, hogy Chanié, mégis onnan vettem ki magamnak ruhákat.
És végül csak felkapcsoltam az éjjeli lámpát, hogy várjam őt, hisz ideje mostmár beszélnem vele.  

Nagyjából egy tizenöt perc múlva meg is érkezett már pizsiben, majd leült az ágy szélére.
– Lixie… tudom, hogy nem válaszolsz, de azért elmondom. Sajnálom, amit mondtam, ugye tudod, hogy bízok benned? Igyekszem megszokni Mason-t, hogy a közeledben van. Igyekszem kevésbé féltékeny lenni, ígérem! Csak bocsáss meg – nézett rám.
– Nem haragszom, mert látom leestek a dolgok… rosszul esik, hogy nem bízol bennem, pedig te is tudod, hogy ki az egyedüli, akit szeretek – ültem fel az ágyban, ő pedig csatlakozott mellém.
– Tudom, sajnálom – fogta meg a kezem. – És szeretlek.
– Én is szeretlek – mosolyodtam el, ő pedig hozzám hajolva megcsókolt, amit viszonoztam.
– Ez az én pólóm, édesem? – kérdezett, amint elváltunk egymástól.
– Igen, bocsi csak lusta voltam keresgélni.
– Csak nyugodtan, de… esetleg levehetem őket rólad?
– Ha ilyen szépen kérsz – kuncogtam, majd csak újabb csókot kezdeményeztem.
  Hihetetlen, hogy mai napig úgy bánik velem, mint a porcelánnal. Még mindig olyan gyengéd, és még mindig ugyanolyan vele lennem, mint az első alkalommal, ami szerintem ritka dolog, és meg kell becsülnöm.
  Nem mondom, hogy nem szoktunk vitázni, de egyik kapcsolat sem lehet tökéletes, a problémákat előbb-utóbb meg kell oldani, ráadásul közösen. És így tartottunk ki legalább hét évig mi ketten, és remélem ez a szám csak gyarapodni fog.

  Persze ezt ekkor még nem tudtam, hogy ez a költözés lesz életünk legnagyobb próbatétele.