WHAT THEY CANNOT SEE || ChanLix 2. ✔

10. ➣ ❝ Mégtöbb vér ❞

⌜ Felix szemszöge ⌝

Hajnalban csak úgy kipattantak a szemeim, és egyszerűen nem tudtam visszaaludni, így felkeltem, és felöltöztem. Elhagytam a szobát, miután kibámészkodtam magam... imádom nézni, mikor alszik, sőt, mindigis imádtam. Régebben azért, mert míg aludt, addig sem dolgozott -- logikusan --, mostanában pedig egyszerűen csak a látvány miatt.
Apró csókot adtam az ajkaira, majd lementem, hogy adjak enni Berrynek, valamint, hogy Chant ismét egy -- lehetőleg -- finom reggelivel várjam. Viszont alig kezdtem neki, és ő egy negyedóra múlva lerohant a lépcsőn, s ki az ajtón. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett, és konkrétan papucsban rohantam utána.
Viszont elvesztettem, és jóval később találtam rá, mint kellett volna... nem is.
Talán pont időben.
Mikor megláttam a kést a földön, és hogy vér áztatta a fehér felsője, szinte teljesen lesokkoltam, és letérdeltem mellé, megfogtam az egyik kezét, közben elővettem a telefonom. Milyen szerencse, hogy valamiért ma a zsebembe csúsztattam, hisz a pultra szoktam letenni.
-- Chan! Chan, tarts ki, hívok mentőt! Kérlek ne ájulj el, maradj velem! -- hadartam, próbálva nyugodt maradni, már amennyire lehet egy ilyen helyzetben. Hisz az, hogy pánikolok, kevésbé segít rajta...
-- Lixie~
-- Várj kérlek, hagy hívjak segítséget! -- ugyan ezt mondtam, de a telefont szinte elejtettem, olyannyira remegett a kezem.
De hamar bepötyögtem a mentő számát, és elmondtam két mondatban, hogy mi történt. Azt mondták, próbáljam meg kivinni az erdőből, és ne hagyjam elájulni, valamint negyedórán belül itt lesznek, a rendőrséggel együtt.
-- Felix, hallgass végig -- kérte, de ismét csak csitítgattam, és felsegítettem nehezen.
-- Kérlek Chan, csak ne hagyj itt, jó? Bármit is akarsz mondani, ráér később! Most az a lényeg, hogy segítséget kapj!
-- Bejössz velem, ugye? -- kérdezte erőtlenül, én pedig hevesen bólogattam.
-- Igen, persze!
-- Hey, mi történt? -- közeledett felénk Mason, és segített fogni Chant. Mit kereshet itt?
-- Így találtam meg az előbb -- feleltem. -- Segíts elvinni a házig, kérlek!
-- Bízd ide -- biccentett, és már mentünk is tovább.
Hogy elállítsam a vérzést, megpróbáltam lekötni, de ígyis kezdett átázni... szerencse, hogy a mentő időben érkezett. Addig lebeszéltük Mason-el, vagyis felajánlotta, hogy utánam jön kocsival, mert nem fogok tudni hazajönni gyalog, én pedig megköszöntem, és beszálltam Chan mellé a mentőbe.
A sürgősségin nyilván nem engedtek be a terembe, így odakint vártam, közben már nem tudtam visszatartani a könnyeim.
Ráadásul a rendőrség is jött kérdezősködni, de nem tudtam nekik többet mondani annál, hogy nem, nem láttam senkit, és eddig nem történt semmi gyanús a ház körül... végül azt mondták, körül néznek a környéken, és majd jelentkeznek.
Utána csak vátam... tíz percet, húszat... félórát. Senki nem jött ki, vagy ment be a terembe, és legszívesebben berontottam volna, hogy lássam, hogy van, de pont ekkor jelent meg Mason, és megfogta a csuklóm.
-- Felix, nyugodj meg... nehéz, de próbáld meg, jó? -- nézett rám, belőlem pedig ismét kitört a sírás, és erőtlenül markoltam a felsőjébe. -- Nem lesz semmi baj.
-- Nem élem túl, ha baja esik... mihez kezdenék nélküle? -- tettem fel a költői kérdést, ő pedig leültetett egy székre, és leül mellém.
-- Időben behozták, túl fogja élni, főleg, hogy megvan az akaratereje hozzá. Ne félj, rendben? -- nézett a szemembe, én meg csak lassan bólintottam. Utána megfogta a kezem, és nyugtatásként elkezdte simogatni, de aztán észre vette a gyűrűt az ujjamon, és csak elmosolyodott. -- Azért meg leszek hívva, ugye?
-- Persze -- mutattam egy halvány mosolyt, de hamar lelohadt az arcomról.
-- Mióta vagytok együtt?
-- Pár nappal több, mint hét éve... szinte elkerülhetetlen volt.
-- Hogy hogy? -- kérdezősködött tovább.
-- Egy együttesben voltunk, és csak ő volt ausztrál rajtam kívül, és vele amolyan kivételes volt a kapcsolatom...
-- Áh, értem. Romcsi, hogy ilyen sokáig kitartottatok. És egyébként gratulálok, és még sok szép évet kívánok nektek -- mosolygott.
-- Köszönjük...
-- Ne félj, rendbe jön. Higyj benne!
-- Igazad van... köszönöm, Mason -- bólintottam.
És ekkor jött ki végre az orvos a teremből, én pedig szinte azonnal felpattantam ülő helyzetből.
-- Christopher Bang hozzátartozója, igaz? Bemehet hozzá, de még az altató hatása alatt van. Valószínűleg kimerült is, így holnap reggel biztosan felébred -- nézett rám, én pedig bólintottam, megköszöntem, és már be is mentem. Mason bizonytalanul kullogott utánam, utána biccentettem, hogy nyugodtan bejöhet
Leültem Chan mellé, és miután végig tanulmányoztam, megfogtam a kezét, és nagyot sóhajtottam.
-- Köszönöm, hogy nem hagytál itt, Channie... -- suttogtam, s a kezére csókoltam.
-- Mondtam, hogy nem lesz semmi baj -- ült le a helyiségben lévő kis kanapéra, ami mögöttem volt, kicsit odébb, így hátra néztem rá. -- Igen?
-- Lenne egy kérdésem ... tényleg nem tudsz a házról semmit? -- kérdeztem halkan.
-- Miért?
-- Mert... sok fura dolog történik. Köztük ez.
Mason nagyot sóhajtott, majd egy kis hezitálás után megszólalt.
-- Nézz utána... ennyit tudok javasolni. Inkább nem mondanék semmit, ha nem baj... balszerencsét hoz.
Homlokráncolva néztem rá, és mire megszólaltam volna, megelőzött.
-- És nem akarlak ijesztgetni, de sötétedés előtt haza kell érnünk.
-- Dehát még délelőtt van -- mondtam, s az ablak felé néztem, így sikeresen lesokkoltam...
Hisz a nappal szemeztem, ami nem bántotta már fényével a szemem, mert lemenőben volt.
-- Mennünk kellene. Reggel pedig behozlak, ígérem.
-- Rendben, akkor menjünk -- bólintottam, és ismét Chanra pillantottam, majd apró csókot adtam homlokára. -- Reggel jövök, Oppa. Addig vigyázz magadra -- mosolyodtam el halványan, s elengedtem a kezét is.
Mason csak vigyorgott, mint a vadalma, s ő is felkelt, én pedig kicsit pironkodva indultam el ki, vele a nyomomban.