WHAT THEY CANNOT SEE || ChanLix 2. ✔

12. ➣ ❝ A szellemház ❞

⌜ Felix szemszöge ⌝

Ittam megállás nélkül, szinte mióta elmentünk a házba Berryért, és Mason áthozott magához. Nem tudtam már, hogy mihez kezdjek, tanácstalan voltam, hiányzott Channie, és a srácok is elkezdtek hiányozni. Nem tudom Mason-nek csak úgy kibökni a problémáim, nincs erőm hozzá...
-- A vőlegényed meg fog ölni engem.
-- Amiről nem tud, az nem fáj -- sóhajtottam.
-- Igen, de nem mondod el, hogy mi történt?
-- Egy kibaszott démon van a házunkban, mellette vagy tíz eltévedt lélek, akiknek nagy részét terrorban tartja... ennyi a történet. Én pedig nem aludtam múlt éjjel, végig őket hallgattam, és nem mertem kinyitni a szemem, nehogy lássak akár egyet is.
-- Te látod őket? Jesszus...
-- Igen, kiskorom óta.
-- Ijesztő lehet...
-- Néha az -- öntöttem még a poharamba, vagyis csak volna, mert megfogta a kezem. -- Igen?
-- Elég lesz... pihenned kellene, ha már tegnap nem tudtál. Kérlek, Lix!
-- Aigoo, igazad van -- motyogtam az orrom alatt.
-- Gondolom holnap is be szeretnél menni Chrishez, ki ne kapj, amiért másnapos leszel -- nevetett, s elengedett.
-- Van benne valami... de annyira frusztráló az egész. Remélem legalább ő tud most pihenni.
-- Elhiszem... na gyere, mutatom a vendégszobát. Fel tudsz kelni?

Őszintén próbálkoztam vele, de csak a támogatására szorultam, és egész hamar elaludtam, ahogy a párnára került a fejem. Szóval nem kellett altató...
Másnap viszont kissé éreztem a piát, de nem igazán tudott érdekelni. Csak látni akartam Chant... ez ment legalább 4 napon keresztül, emellett megfogadva Mason tanácsát, kutakodni kezdtem a ház múltja után. Először falakba ütköztem; hiába kerestem a jelenlegi tulajdonosok nevére, nem adott ki semmit, de szemet szúrt egy cikk:

"Szellemház a Victoria állam Goolengook erdeje mellett!"

Azonnal rákattintottam, és olvasni kezdtem. Egy Jack Brown nevű férfi számolt be az újságnak, a feleségével és két gyermekével éltek a házban, körülbelül három hónapig.

"Eleinte minden rendben volt, semmi jele nem volt szellemeknek, vagy akármi... Az első furcsa dolog az volt, hogy nem értük el az előző tulajdonosokat. Aztán a gyermekek arról számoltak be, hogy rémálmaik voltak. Először nem kerekítettünk nagy feneket ennek, azt hittük, csak horrorfilmet néztek, és ezért álmodtak rosszakat."

" -- És mikor kezdtek rosszabodni a dolgok?" -- kérdezte a riporter.

"-- Amikor egyik reggel Sophie eltűnt, és az erdőben találtunk rá. Másnap Carole-t pedig a pincében találtuk meg, felvágta az ereit, de szerencsére a mentősök meg tudták menteni időben. Sosem volt depressziós, vagy öngyilkos hajlamú a lányunk, elmondása szerint pedig fogalma sem volt, hogy került a pincébe. Maga is megijedt, mikor magához tért."

Legalább ötször olvastam el a cikket az első betűtől az utolsóig, pedig oldalakon keresztül folytatódott. Tehát ez lenne az a ház... valami tényleg nincs rendben ott! Rá kell jönnöm, mi történt.
Még találtam egy 98-as cikket, de az elég szűkszavú volt, hisz mire "kihallgatták" volna a családot, rejtélyes módon eltűntek a tagjai.
Na de, itt van még egy cikk, amit nem olvastam el. Igaz, éppen, hogy csak átfutottam, de szemet szúrt egy név.

"... Az idős házaspár, David és Violet Lewis szintén csak egy hónapot éltek a házban, 2022. Októberében pedig váratlanul elhunytak, ismeretlen okoból..."

" A háznak az egyetlen túlélője az unokájuk, Mason Lewis, aki látogatóban volt ott, elmondása szerint semmire sem emlékszik a történtekből, azt leszámítva, hogy elbújt egy kaotikisabb éjszakán a házban, mikor hangokat hallott."

Mason családja?! Ráadásul ő maga is ott volt?

-- Jesszus, száz százalék, hogy nem alszok nála! Hazudott! Kapja be! -- akadtam ki teljesen, a telefonomat pedig erősen kellett fognom, hogy ne ismertessem a fallal...
-- Mi történt, baba? -- nézett rám meglepetten Chan.
Észre sem vettem, hogy ébren van már...
-- Mason hazudott! Tud a házról, és mégsem mond semmit... oppa, nem akarok mégegy estét nála tölteni. Hogy oldhatjuk meg, hogy itt maradjak?
-- Aigoo, tudtam, hogy valami nem kóser! Szerintem csak beszéljük le egy orvossal, biztos megengedik, holnap pedig ha minden igaz, hazaengednek.
-- Oké... -- feleltem már suttogva, hisz reszkettem az idegességtől. Alig tudtam rendesen aludni és enni a napokban, Chan elmondhatatlanul hiányzott, egy idegen környezetben pedig szimplán nem ment az alvás...
-- Gyere ide, Csibém ne sírj -- fogta meg a kezem, mire rá emeltem tekintetem. Észre sem vettem, hogy sírok...
Végül pedig csak mellé feküdtem, és hozzábújtam, amennyire tudtam. -- Semmi baj, életem, megoldunk mindent, mint mindig. Nagyon szeretlek, ugye tudod?
-- Tudom, én is nagyon szeretlek -- szipogtam. -- Csak félek... nem akarom, hogy bajod essen!
-- Hát, én miattad aggódok, Picúr... téged jobban megviselnek ezek, mint engem. Mármint engem is zavar, de na, érted.
-- Igen, értem -- néztem rá, ő pedig elmosolyodott, és a homlokomra csókolt, én pedig a nyakába bújtam, kissé szégyenlősen. -- Ha hazajössz, sütök browniet, csak neked... -- motyogtam, mire felnevetett, én pedig jót vigyorogtam magamban.
-- Rendben, alig várom, szívem -- kócolta össze a hajam.
Végül sikeresen belealudtam a cirógatásba, mint mindig...