WHAT THEY CANNOT SEE || ChanLix 2. ✔

15. ➣ ❝ A ház átka ❞

⌜ Felix szemszöge ⌝

  Az eszmecserék után felszereltünk három kamerát: egyet a hálóba, a folyosóra és a nappaliba. Az utóbbi helyiségben pedig egy szellem segítségét kértem, hogy tudnék kommunikálni a démonnal… nehezen belement abba, hogy segít.
  Egy asztalra annyi gyertya kellett amennyi csak volt, kellett egy kés, hogy a véremet adjam, valamint le diktált nekem egy érdekes szöveget, amit mondanom kellett. Aigoo, ideges vagyok…
-- Felix, nem kellene ezt tenned!
-- Muszáj lesz beszélni vele. Ha előjött, csak olvassatok a bibliából, hogy menjen el.
-- Hoztam szenteltvizet, az összeset ami otthon volt… vicces, mert csak távol akartam tartani magamtól a szellemeket, nem hittem, hogy hasznunkra válhat -- vett elő pár kisebb üvegcsét Mason. -- De ez veszélyes hadművelet lesz…
-- Imádkozzunk, hogy éljük túl -- biccentettem, s leültem az asztalhoz.

  Elkezdtem olvasni az érdekes szöveget, miközben kissé belevágtam a sebembe. Mai napig nem akar gyógyulni, pedig több mint két hetes…
  A kisebb tál vízbe csepegtettem, és folytattam az idézést, már csukott szemmel. Éreztem, hogy remeg a lábam alatt a padló, a falak… minden, de még nem mertem kinyitni a szemem. Hirtelen abbamaradt, mikor megéreztem egy hideg lehelletet a nyakamon, és kipattantak a szemeim.
Sötét volt, mintha a sötétségben lebegtem volna, és láttam magam előtt a lényt.
-- Hogy merészelsz megidézni?
-- Mondj el mindent. Mindent, ami itt történt, és hogy miért.
-- Miért kellene elmondanom egy halandónak? Meg akarsz halni most azonnal? Segítek!
-- Hogy kerültél ide, és miért nem mész el?
-- Hm… izgalmasabb lesz, ha megmutatom -- nyúlt felém, én pedig próbáltam leplezni ajkaim remegését.

  És akkor vettem észre, hogy az erdőben vagyok. Tél volt, a hó is nagy pelyhekben esett. Gyönyörű látvány, de már lemenőben volt a nap, majd hirtelen egy kétségbeesett kiabálás ütötte meg fülem.
-- Ébredj fel, Sam... Samantha! Csak álmodsz!
  A hang egy férfitől származott, és mikor közelebb mentem hozzá, láttam, hogy nincs egyedül…
Hisz egy női holttest volt előtte, és többször is belemártotta a kését.
Sokkolva néztem végig a jelenetet, ahogy kivágja a szívét, a lábam pedig a földbe gyökerezett.
Vér terítette be a fehér havat, de bőven cseppent a vörös folyadékból a nő és a férfi arcára is.
-- Ki fog most vigyázni a kicsire... ki?! Ne játszadozz velem, asszony! -- vágta a földhöz a belső szervet, majd felsírt.
  Hangosan, és az egész testem beleremegett, de aztán hirtelen a férfi is elhallgatott, miután a saját mellkasába szúrta az éles fegyvert.

  Vajon felébredt az álomnak hitt valóságból?

  Hirtelen újra sötét lett, de mostmár ismerősebb helyszínre kerültem. Pontosabban a szobánkba, ami most inkább hasonlított egy gyerekszobára. Ugyanazt a fekete hajú kislányt láttam, mint azon a viharos éjjelen, de ezúttal nem két lyuk tátongott a szeme helyett.
Éppen a ládába pakolt, szipogva.
-- Anyu nem jött haza napok óta… én is világgá akarok menni! Vajon vele mehetek, ha összecsomagolok?
  A szívem belefájdult a látványba, hisz szerintem a szüleit az imént láttam meghalni…
-- Mit képzelsz magadról, Emily?! -- rontott be a szobába egy ismerős férfi… nem az imént lett öngyilkos?
-- Apa ne bánts! -- sírt fel, de csak karon ragadta, és konkrétan kirágatta a szobából. Egészen a pincéig vitte, ahol látható volt az az érdekes minta, a kislányt pedig a székhez kötötte. Nem akartam végig nézni… mégis teljesen lefagytam, és pislogni sem mertem, de mikor megláttam a gyerekkoporsót, nem tudtam vissza fojtani a sírást.
  Végül visszament az emeletre az apának csúfolt ember, a kislány ládikáját pedig a rejtett ajtó alá tette.
-- Nem létezett… sosem volt itt… nekem nincs gyermekem -- mondogatta magának eszelősen, majd ismét lement, ezúttal a konyhába.
  Elkezdte élezni a késeit, majd kiment a házból… én pedig vissza kerültem a sötétségbe, magam előtt a lénnyel.
-- Világos? -- nevetett fel gonoszan, én pedig nem tudtam már elrejteni a félelmem.
  Pedig el kellett volna…
-- Ezt már visszafordíthatatlan, tehetsz bármit! Vér fog folyni, és rengeteg. Ez az átkozott ház lesz a közös sírhelyetek!
  Szinte reflexből dobtam a gyertyákat a vízbe, a tálat pedig rá a démonra, de addigra eltűnt, az üvegtál pedig darabokra tört a padlón.
-- Felix! Jól vagy? -- lépett hozzám Chan, én pedig egyből felugrottam, és szinte a karjaiba ugrottam. -- Lixie? Mason, kérlek hozz egy pohár vizet neki!
-- Hozok!
  Megszólalni sem mertem, de nem is ment, hisz még élénken peregtek előttem a látott képek.

  Percek elteltével még mindig félelemtől reszketett a kezem, s a pirulákért nyúltam, melyek a dohányzóasztalon voltak egy kis dobozban. Végül remegő hangon szólaltam meg.
-- Azt mondta, ezt már nem lehet visszafordítani, és ez a ház lesz a mi közös sírhelyünk...
-- Ez nem túl bíztató… mit láttál ezen kívül? -- kérdezte Mason.
-- Még meg sem nyugodott, várj már ezzel most!
-- Nem, Chan… nincs időnk -- szóltam, s mesélésbe kezdtem.
A könnyeimet törölgetve mondtam el mindet, ők pedig feszengve végig hallgatták a vészjósló történetet.
-- Tehát a démon valószínűleg a férj… de miért mutatta meg ezeket neked? -- kérdezte végül Chan.
-- Azt mondta, hogy izgalmasabb lesz… talán azt hitte, menekülni fogunk. Na de hol lehet a kislány koporsója?
-- Valószínűleg a pincében…
-- A kertben -- vágta rá Mason. -- A tó alján.
-- Miért ott?
-- Felix, te láttad a kislányt, mikor esett az eső, ugye? Egy másik álomban pedig azt mondtad, láttad a tavat, ami tükrözte a villámokat, valamint tüzet láttál az alján.
-- Igen, de~
-- A ház leégett 1997-ben. 2004-ben pedig megvette egy férfi és egy nő, és felújította… de ez egy olyan cikk, amit kiadtak, de valamiért korlátozott számban, hisz sehol sincs már meg… én is a szüleimnél találtam a padláson, mikor kisebb voltam.
-- De a cikk amit olvastam, 98-as volt! -- értetlenkedtem.
-- Valószínűleg direkt átírták, hogy ne derüljön ki, hogy veszélyes… arról is hallottam, hogy számtalanszor le akarták bontani, de az emberek akiket kijelölték a feladatra, elmenekültek vagy eltűntek… ez a valami nem akarta hagyni.
-- Ez elég logikus, de most mit tegyünk? -- kérdezte Chan.
-- Egyelőre várjunk… most úgy hallom, csend van, pedig éjfél múlt.
-- Akkor készítek kávét, jó? Te kérsz teát, Mason?
  Mason bólintott, Chan pedig a homlokomra csókolt, s felkelt mellőlem, hogy a konyhába menjen.

23/01/17.