Larry Stylinson Oneshots

Tokiói éjszaka #1

Újabb péntek este érkezett el, ami azt jelentette, hogy teljes telt házzal vagyunk a bár részlegen, viszont ezzel ellentétesen ember hiányban. Alapjáraton öten-hatan szoktuk vinni a péntek estéket, de egyik kollégám rosszul lett, és mivel senki nem tudott érte jönni, egy másikuk hazavitte, a főnök engedélye nélkül, így szopunk a tömeggel ketten, mivel a harmadik pedig késik.
Tokióban ilyenkor tényleg pezseg az élet, folyton oda kell figyelned, felelőtlen döntés lett volna csak beültetni a taxiba, hogy az elszállítása. Ugyanakkor ezt bármelyik szobalány megtehette volna, akik most is csak valahol lazsálnak. Főnökünk fia megkapta az állást, amire jelentkezett és amiért hajtott, ezért most összegyűlt mindenki, akit valaha látott, hogy ünnepeljenek. Öt szobát vettek ki, így csak annyit kellett előkészíteniük a lányoknak, de itt buliznak vagy százan, ha nem többen, és őket mi szolgáljuk ki kevesebben, mint engedett lenne.

- Harmadjára kérem a szakét! - ordít a hangos zene miatt egy ittas középkorú amerikai férfi felém, de én még csak a szilvabort öntöm a pohárba. 
Próbálok szúrósan ránézni, de borravaló reményében sietek a sárgás színű Choya-val, hogy másik kézzel már készíthessem a szaké kis üvegpoharát. A legjobban azt szeretem a japánokban, legalábbis ilyenkor, hogy rendezettek és mindent könnyen megtalálok, nem is kell odanéznem. A japán férfi felé nyújtom borát, akit már ismerősként kezelek, hisz két hete a vendégünk és minden este itt iszik. 
- Arigatou, Tomlinson - küszködik még nevemmel, de jól esik, hogy próbálkozik egyáltalán. Sokan egy köszönömöt, vagy egy kösszt nem tudnak kinyögni, pedig angolok vagy amerikaiak, ő mégis minden alkalommal megteszi.
- Yorokonde, Mr. Hisomi - válaszolom az úrnak, és csak annyira szakítom el tőle tekintetem, amíg átadom a szakét a másiknak. Mivel az ünneplő csoporttal van, korlátlanul fogyaszthat fél egyig, ezért nem kell pénzt kérnem tőle. Belőlük azt is kinézném, hogy hisztiznek az átváltások miatt.
- Egy roku gint az ünnepeltnek és a jóbarátjának! - kiált fel magára utalva egy még rosszabb állapotban lévő pasas, ölelgetve a főnök fiát. Nagyot sóhajtok, nem az én feladatom, hogy megmondjam, mikor álljon le az ivászattal, de nagyon nem néz ki jól, és elnézve az ittlévőket, kollégáimnak, vagy rosszabb esetben nekem kell összekaparnom.
- Nem - mondogatja vagy hatszor, miközben az ölelésből próbál kibújni. - Nem kérünk semmit, de kösz! - Végre valaki. Valaki, Mr. Hisomin kívül, akinek megtanították ezt az egyszerű szót. Nincs sok időm ezen gondolkodni, érkezik a következő vendég, akit egy másik vált le. Csak imádkozom, hogy túléljük a következő fél órát, amíg ingyen pia van nekik. Utána már fizetniük kéne, és elnézve a  társaságot, már most néhányan indulnak a kijárat felé.

- Amelia! - kiáltok neki, mikor már páran lézengenek kifelé, de még mindig nincs vége a korlátlan fogyasztásnak. Ez a rohadt zene se tudna halkabban menni! Minden felhúz, ideges vagyok és feszült, ez pedig kiül arcomra is.
- Hé, baj van? - kérdezi kedvesen egyedüli angol kollégám, nyugodtan használva anyanyelvünket, miközben hátamra simítja kezét. Nem felelek, csak a pultra támaszkodom és állammal a tömegre mutatok. Feszülten sóhajt ő is, és megértően megütögeti hátam.
- Igazából azért szóltam, mert kifogytunk ezekből - mutatom neki az üres üvegeket -, és kéne még felhozni tört jeget, szóval ugrálnál addig, amíg visszasietek? - kérdezem tőle, és még a boci szemekkel is bepróbálkozom, de hiába. Általában csak bedobjuk az alattunk lévő kukákba, ami már elfogyott, de azokat a nap végén ugyanúgy leszállítjuk, ahol a jég fagyasztó is van, így miért ne könnyíteném meg munkámat?
- Gyorsabban megjárom, mint te - veszi ki kezemből három üveget, a maradékot pedig a zsákba dobja. - Tartsd kérlek te, sietek vissza - néz rám bocsánatkérően, és már le is lécel.

Sejtésem beigazolódik, amint pénzt kérnénk az italokért, néznek az órára, ahol bizony tisztán látni, fél egy múlt, a korlátlan fogyasztásnak vége.
- Mintha szüksége lenne rá - dobja felém a dollárba átszámolt árat, én pedig próbálok lenyugodni, nem visszaszólni, nem újra csináltatni vele a mozdulatot kedvesebben, és végképp nem behúzni neki. Oldalra nézve látom, hogy ugyanezt teszik Ameliával, és Shiroval, aki még töri az angolt is, amiért szintén kap. 
Talán itt durran el a cérna. Egy taknyos huszonegy-huszonkét éves, mert nem lehet több, ne viselkedjen így egy nővel. Csípőm körül megkötött combközépig érő kötényben megtörlöm kezem, és feléjük veszem az irányt.
- Talán valami probléma van? - állok Shiro elé, aki ugyanolyan kemény áll ott, sréhen mögöttem. Nem hatja meg, de akkor is kiállok érte. Japánul kérem tőle, hogy hívja ide  a biztonságiakat, ha balhézna, utána újra a srác felé fordulok. 
- Igen, van! - csapja az asztalra pénztárcáját. - Ha nem beszéli a nyelvet, minek állítják be ide? - Nagyon érik a felképelésre, mégse adom meg neki. Vendég, szóval egyelőre nem tehetek semmi ilyet.
- Látta már, hol van? Tokióban - segítek a válasszal, mert valószínű nehezen forgó nyelve miatt nem menne neki. - Shiro japán, japán vendégeket szolgál elsősorban, de a maguk partija miatt kénytelenek voltunk plusz főket behívni. Most pedig, a gin, amit fogyasztott, ezer yen lenne, ami kilenc dollár lesz - mosolygok rá a monológom végén. Kezem nyújtom a kért összegért, amit vonakodva, de megad.
- Tartsa meg azt az egyet - utal a visszajáróra, amire csak bólintok neki. Haver csapatával elhagyja végre a penthouse bárját, így a kasszába süllyesztem a tíz dolcsit, és egyet Shiro kezébe nyomok, “Ez a borravalód” szöveggel, na meg egy kacsintással. Megköszöni, ahogy a segítségemet is, aztán visszatérünk helyünkre, mert nem állt meg az élet.