𝐎𝐧𝐜𝐞 𝐮𝐩𝐨𝐧 𝐚𝐧𝐨𝐭𝐡𝐞𝐫 𝐭𝐢𝐦𝐞

3. fejezet: Kéretlen vallomás

3. fejezet: Kéretlen vallomás

Draco hiába próbálkozott, nem tudott szabadulni a gondolataitól, amelyek egyre csak Hermione körül forogtak. Napok teltek el azóta, hogy találkoztak, az a néhány óra azonban kinyitott egy ajtót olyan múltbéli emlékek és érzések felé, amikről éveken át azt hitte, hogy már semmi jelentőségük.

Pedig volt jelentőségük, túlságosan is. Túlságosan is ahhoz képest, ahogyan évekkel azelőtt – akkori tudomásuk szerint – végleg elváltak.

Amikor két héttel később be kellett mennie a Mágiaügyi Minisztériumba, titokban reménykedett abban, hogy összefut Grangerrel. Ha véletlenül találkoznak, elhívhatja egy ebédre, esetleg vacsorára... De minek?

Végül a sors – vagy maga Merlin? – oldotta mega problémát helyettük. Draco épp távozóban volt a Miniszteri Titkárságról, ahol Shacklebolttal, a mágiaügyi miniszterrel tárgyalt egy családi ingatlanról, amit még évekkel azelőtt bocsájtott az Auror Parancsnokság rendelkezésére. Shacklebolt csak azt akarta tudni, hogy a szerződés meghosszabbítható-e... Persze, használják csak a devoni házat pihenőhelynek, úgysem akart soha elmenni oda, utálta az épületet...

Távoztában, az előcsarnokban látta meg Grangert, épp az egyik kandallóból bukkant elő. A kezében valami furcsa papírdobozt tartott, amin egy mugli étterem neve állt. Bizonyára ebédért ugrott ki. Zaklatottnak látszott, de ez csak akkor tűnt fel neki, amikor odalépett hozzá.

– Ez valami indiai gyorskaja? – intett a fejével a dobozra, és megállapította magában, hogy ennél szerencsétlenebbül még sosem kezdeményezett beszélgetést senkivel. – Nem hittem volna, hogy ilyesmit eszel...

– Finom és olcsó – vonta meg a vállát egykedvűen Hermione, akinek az arcáról leolvasható volt, hogy ő sem tartja megfelelő beszélgetés kezdeményezőnek az ételkérdést. De akkor vajon mit akar Malfoy? Így is volt már épp elég baja. – Egyébként mi szél hozott erre?

– Shacklebolttal volt egy kis megbeszélnivalóm.

– Értem. Nos, szép napot – motyogta a nő.

– Hé, Granger. Mi a baj? – érintette meg futólag a boszorkány karját, aztán gyorsan le is eresztette a kezét, mintha megrettent volna a saját reakciójától. Draco Malfoy és a tapintat? Ráadásul ennyi lehetséges szemtanú előtt?

– Semmi... – rázta a fejét Hermione.

– A semmitől nem vágsz olyan képet, mintha durrfarkú szurcsókok közé kellene menned élő áldozatnak.

– Csak Leonard – vonta meg a vállát. – Mármint nem kifejezetten ő...

Granger hosszas elbeszélésbe kezdett valami mugli alapítványról, amit évek óta támogat, és amihez a volt férjéhez is köze van. Aztán egy estélyről kezdett beszélni, amit jövő csütörtökön tart az alapítvány, és amire nem mehet el egyedül, elvált nőként, mert mit gondol majd Leonard? Biztos azt, hogy még mindig utána szomorkodik.

Dracónak kétsége volt afelől, hogy egy sikeres, magas beosztású férfi valaha is ilyesmiken elmélkedne, de jobbnak látta nem közölni a véleményét a nővel.

– Miért nem hívod el kísérőnek Weasley-t vagy Pottert? – kérdezte könnyedén.

– Mert őket ismeri... Tudja, hogy ők...

– Házasok?

– Varázslók – javította ki.

– Kár. Pedig le mertem volna fogadni, hogy féltékennyé akarod tenni a volt férjedet... Mert így van, nem, Granger? – nézett rá csúfondárosan a férfi.