𝐎𝐧𝐜𝐞 𝐮𝐩𝐨𝐧 𝐚𝐧𝐨𝐭𝐡𝐞𝐫 𝐭𝐢𝐦𝐞

5. fejezet: A Sötét Jegy

5. fejezet: A Sötét Jegy

– Ez csak valami ócska vicc lehet! – ragadta meg Kingsley karját Hermione, és utat törve a tömegben, távolabb lépett a ház bejáratától, hogy alaposan szemügyre vehesse a jelenséget.

– Lehet! – vetette oda neki a férfi, miközben gyorsan elkapott egy idősebb boszorkányt, aki majdnem orra esett a tolakodás közepette. – Óvatosan, kérem, őrizzék meg a nyugalmukat, ne lökdösődjenek! – harsogta a sikítozó tömegbe. – De komolyan kell vennünk, Hermione! Mindenkit ki kell menekíteni!

A boszorkány zaklatottan bólintott, és Dracóra nézett, aki földbe gyökerezett lábbal állt, le sem véve a tekintetét a Sötét Jegyről. Az arca viszolygást és rémületet tükrözött.

– Megkeresem Harryéket. Segítek nekik! – közölte Kingsley-vel, feltételezve, hogy barátai már a tettek mezejére léptek.

A miniszter azonban megragadta a karját.

– Nem! Rád most itt van szükség!

Ahogy végignézett az embertömegen, Hermionénak el kellett ismernie, hogy Kingsley-nek igaza van. Ide a miniszter egyedül kevés volt. Voltak ugyan, akik az épületből kilépve rögtön dehoppanáltak, akadtak viszont pánikszerűen viselkedő boszorkányok és varázslók. A váratlan helyzet sokakat annyira megdöbbentett, hogy csak álltak földbe gyökerezett lábbal – mint Draco –, mások sikítoztak, megint mások pedig kivont pálcával vaktában lövöldözték a pajzs- és még ki tudja, milyen bűbájokat.

A tekintete megakadt egy idős házaspáron. Ők nem kiabáltak, csak egymás kezét fogva álldogáltak aggodalmasan.

– Segíthetek valamiben? – lépett oda hozzájuk a boszorkány. – Hermione Granger vagyok, a Nemzetközi Varázsjogi Hivatal munkatársa – tette hozzá sietve, amikor látta, hogy a megszólítottak összerezzennek.

– Mi csak haza szeretnénk jutni. De az én Edmundom már elmúlt százéves, és én is a kilencvenhatodikat taposom. Shirley Marsden – nyújtotta felé a kezét az asszony. – És persze, hogy tudjuk, ki maga, kedvesem! Hiszen csaknem olyan híres, mint maga Harry Potter! Tudja, a korunk miatt thesztrálokkal vontatott fiákerrel érkeztünk, de egyszerűen sehol sem látjuk a kedves fiatalembert, aki idehozott bennünket...

– Semmi baj – mérte fel a helyzetet gyorsan Hermione. – Majd én segítek. Társhoppanálni fogunk, rendben?

A házaspár aggodalmasan egymásra nézett.

– Nem is tudom, kishölgy... – rázta a fejét az idős férfi. – Mi már vagy hét éve nem hoppanáltunk. Tudja, a csontjaink...

– Segítek. Majd én irányítok. Önök csak karoljanak szorosan belém, és mondják el a címet. Ígérem, nem lesz semmi baj – jelentette ki megnyugtatónak szánt hangon. Néhány mondatos tanakodás következett a házaspár között, de végül bizonytalanul bólintottak és elárulták a lakcímüket. Devon mellett éltek a tengerparton. – Rendben – szólalt meg Hermione, miután kétoldalról törékeny, idős kezek fonódtak a karjaira. – Háromra indulunk. Egy, kettő... három!

A sötétség beszippantotta őket, egy pillanattal később pedig már egy takaros otthon előtt álltak. A szél az orrukba fújta a tenger sós illatát, és bár Mr. Marsden kicsit szédelgett, úgy tűnt, gond nélkül átvészelték az utazást. Hálájuk jeléül mindenáron be akarták hívni egy csésze teára Hermionét, a boszorkány azonban tudta, hogy még sok a dolga. Udvariasan jó éjszakát kívánt, és a következő pillanatban már újra a bál helyszínén volt.

A káosz még mindig nagy volt, de mintha az embertömeg fogyatkozni látszott volna. Draco rohant oda hozzá, és a tekintetében már nyoma sem volt az iménti sokknak, amivel a Sötét Jegyet bámulta.