Hárman /szjg ff/

Összetört

Mikor lesz már végre, hogy nem ketten leszünk, hanem hárman?

Második fejezet:

A földön összerogyott lábakkal feküdtem és sírtam. Nem bírtam felállni, mert annyira remegtem, hogy úja összeestem volna. Ez nem olyan volt, mint amikor Ricsinek mondtam el, vagy Kingának. Ez más. Most minden újra előjött belőlem, a remegés, a sírás, a félelem. Minden érintés, ami újabb rosszullétet váltott ki belőlem.

Végül nehezen, de felemeltem a fejem és láttam, hogy Cortez ül mellettem és beszél. Eddig nem figyeltem a körülöttem lévő zajra ugyan is teljesen kizártam mindent. A hangok a fejemben csak Rolié voltak, azok amiket azokon az estéken mondott.

-Reni nyugodj meg- hallottam meg újra a Cortez szavait.

-Megpróbálok- feleltem.- Csak félek.

-Ne félj semmitől. Már biztonságban vagy.

-És ha visszajön az a Roli gyerek, egyszerűen lefejelem- szólt közbe Ricsi.

-Én is segítek és körbe kerítem őt- állt oda Zsolti.

Akaratlanul is elmosolyodtam, hogy milyen kedvesek.

-Renáta a lényeg, hogy mi tudjuk az igazat- bólogatott Kinga.

-És mi ezért nem fogunk lenézni- mosolygott rám Virág.

-Köszönöm- nyögtem ki.

Megpróbáltam talpra állni, de egyből összeestem, így Cortez és Ricsi segítségével egy székre ültem. Dave egyből kapcsolt és oda adta a telefonját egy zsepivel, amivel le tudtam itatni a szemem alatti feketeséget. Alig hogy félre tettem a telefont, éreztem, hogy valami elkezd feljönni bennem. Valami ami...

És spirnteltem a mosódig, ahol a legelső fülkébe lépve hánytam. Remek, minden ami bennem volt, már kint van benne.

Nem szerettem volna sokáig itt maradni, haza akartam menni, így a terembe vissza sétálva (ahol már senki sem volt) felkaptam a táskám, hogy szóljak Kardosnak.

A könyvtárba belépve már csak én hiányoztam, és amint megjelentem mindenki felém nézett.

-Tanár úr beszélhetnénk?- pillantottam az irodalom tanárra.

Ő egyből oda jött hozzám és kedvesen mosolygott.

-Elnézést tanár úr- kezdtem bele, míg a kezemet tördeltem- , de ma nem tudok jelen lenni a szakkörön- mondtam, miközben Kardos ijedten nézett felém.

-Reni minden rendben?

-Egyenlőre nem, de majd jobb lesz- feleltem, és próbáltam mosolyogni.

-Ha az iskolából....

-Nem ennek semmi köze a Szent Johannához. Ez csak... ez csak a múlt fájdalmai, rettegései, ami még mindig bennem van- feleltem.

-Ha valamiben kéne segíteni szólj nyugodtan.

-Rendben, és köszönöm- feleltem mosolyogva, és kiléptem a teremből.

A csendes Szent Johanna megrémített. Fura volt, mert általában hangos és élettel teli. Megpróbáltam magamra erőltetni egy kis mosolyt, de nem nagyon ment. A szám fel le rángott, de egy idő után feladtam, és elengedtem. Úgy állt ahogy. Végül kinyitottam az iskola vaskos ajtaját, megláttam, hogy csak ő áll a kapu előtt. Annyira lesokkolódtam, mert mi lett volna, ha elmegyek olvasóra. Megvárt volna?

-Hogy hogy itt?

-Rád vártam- felelte halvány mosollyal. Azt hiszem a rég eltűnt pillangók, most elkezdtek újra ébredni.

-Értem- mondtam.

-Reni figyelj, én sajnálom a amiket mondtam. Én nem tudtam, csak....

-Cortez- vágtam a szavába.- Nem tudtad, és nem is lehet így a hibád, csak... Csak nekem erről nehéz beszélni, mert....- és végleg elhalt a hangom.

-Reni- állt meg előttem.

A kezét a derekem köré tette, és jó szorosan átölelt. Fura volt ez az az érzés, és ezért  csak a vállára borultam és nem jött a szememből semmi. A napi sírás adagom megvolt,  a szemem kiszáradt.

-Felneveljük együtt a gyereket- mondta és éreztem, hogy hátamra teszi a kezét. -Én tudom, hogy menni fog, és segítek neked.

-Szerinted menni fog?

-Bármire képes vagyok érted-tolt el egy picit magától és újra rám mosolygott.

Tudtam, hogy meg kellett volna csókolnom, de nem tudtam. Egyenlőre nem ment,  de majd egyszer menni fog..