"Summer gone, you're all too late"
Biztosra vette, hogy csak álmodik.
Egy nagyon magas, szomorú arcú fiatal férfi állt előtte. Húszévesnél semmiképpen sem lehetett több. Mondjuk, az igazi furcsaságok még nem is itt kezdődtek. Hanem ott, hogy a srác atlétában, rövidnadrágban és strandpapucsban feszített, ráadásul a szó szoros értelmében sugárzott belőle a hő. De úgy tisztességesen. Szőke haja is csak úgy szikrázott, pedig nem is sütött a nap. Via úgy döntött, kezdhet megbolondulni.
-Ki vagy te? – kérdezte kissé elhaló hangon. Be volt rekedve, amiről eszébe jutott, hogy az elmúlt fél napot sírás és alvás keverékével töltötte. Amiről meg eszébe jutott az édesanyja. Megint könnyek szöktek a szemébe. Egyszerűen képtelen volt elfogadni a tényt, hogy Leah nincs többé. Habár a tisztásra még nem mert visszamenni a farkasok miatt (ki tudja, hátha még mindig a közelben cirkálnak), szívében érezte a megmásíthatatlant. És ez borzalmas volt.
-Apollón – mondta az ismeretlen, és leült mellé.
-Mi van vele?! – hökkent meg Via. Ismerte a görög mitológiát, gyakorlatilag a keltával együtt szívta magába anyja meséiből. Azt azonban nem értette, hogy jön ez ide.
A férfi nagyot sóhajtott.
-Én vagyok. Apollón. Az íjászat, a költészet, és a zene görög istene. Az apád.
Ha bomba robbant volna a fejében, az sem lehetett volna nagyobb hatással a lányra. Hogy mi a jó halál van?! Igaz, hogy még életében nem látta az apját, de ezt a hülyeséget nem akarta bevenni. Még hogy Apollón! Ugyanakkor a férfiben volt valami... valami nem evilági. Via fejében vadul cikáztak a gondolatok, de magában csak ennyit mondott.
-Na persze.
Úgy látszik, az idegen számított az azonnali megcáfolásra, mert arcizma sem rezzent.
-Nézd csak! – érintette a földhöz a tenyerét. A talaj abban a pillanatban izzani kezdett, mintha tüzes vassal égetnék. Pár másodperc múlva egy komplett kéznyom füstölgött a talajban. Ezután a lány arcára simította a kezét, és Via meglepetten tapasztalta, hogy az nem melegebb egy átlagos emberénél.
-Most már elhiszed?
-Igen – bólintott Via. Ezzel a kis szóval azonban kitört belőle minden – Hol voltál tíz évig? Miért nem jöttél el egyszer sem? Miért... nem mentetted meg anyát?
-Nem tehettem meg – sóhajtott újdonsült apja – Tudod, anyádról egy teljes prófécia szólt.
-Egy jóslat? – húzta össze a szemöldökét Via. Nem teljesen értette, hogyan kerülnek a jóslatok a huszonegyedik századba.
-Olyasmi. Abban meg volt írva, hogy hiába próbálnám is megmenteni, nem sikerülne. Elindultam én már tegnap, a rossz előérzetem miatt, de feltartóztattak. A jóslatok mindig beteljesülnek.
-Ez aztán jó hír – sóhajtott fel Via, és bár nem akarta, de újra eleredtek a könnyei. Apollón átölelte, és a haját simogatta.
-Kislányom... nagyon sajnálom. Mindent. De tudod, az istenek néha jobbat tesznek a gyermekeiknek azzal, ha nem foglalkoznak velük.
-Ezt... hogy érted? – szipogta Via.
-Amit te a görög mitológiának hiszel, az a valóság. Ennek megfelelően szörnyek is léteznek, akik az olimposziak halandóktól született gyermekeit akarják elpusztítani.
-Vagyis tulajdonképpen nem akartad felhívni rám a figyelmet?
-Okos vagy, Lana – mosolyodott el Apollón, és a lánynak megdobbant a szíve családi beceneve hallatán – Igen, pontosan ezért tettem.
ВЫ ЧИТАЕТЕ
Daughter of the Solar Solstice 1. (The Titan's Curse)
Фанфик"A lány összpontosított, és utasította az összes közeli fénysugarat, hogy távozzanak a csapatától. Természetellenesen koromsötét lett. Zihálni kezdett; érezte, hogy nem sokáig fogja tudni fenntartani az árnyékot." Liviana Nelson Írországban él. Sze...
