"You are what I believe"
Via kinézett a repülő ablakán, és arra gondolt, hogy ennél szebb már nem is lehetne a nyári szünet.
Hosszú és küzdelmes év állt mögötte. Bár még csak a negyedik osztályt végezte, ami általában még móka és kacagás az emberek nagy részének, neki messze nem bizonyult annak. Erős diszlexiával küzdött, amióta az eszét tudta, emellett ADHD-s is volt. Az egyetlen, aki valaha is le tudta kötni, az az édesanyja volt. De mivel ő per pillanat édesdeden aludt a mellette levő széken, Via egyre jobban unatkozott.
Végül a fülébe dugta a fülhallgatóját, és elindította a kedvenc számaiból álló listát. A Green Day és a Seo Linn ugyan elég távol állt egymástól műfajilag, ő azonban mindkettőért egyformán rajongott. Amikor az Óró első hangjai felcsendültek, csaknem hangosan kezdett el énekelni. Mindig is nagyon közel érezte magához az ír kalózkirálynőt, akiről a dal szólt. Édesanyja révén ő is félig ír volt, de mivel az apját sosem látta, önhatalmúlag úgy döntött, egészen az. Valamilyen csoda folytán az összes kelta nyelvet értette és beszélte, még az óangolt is. Szerinte a padláson talált nyelvkönyv lehetett a ludas, mivel az összes efféle nyelv egy kaptafára készült. Anyja azonban csak mindentudóan mosolygott, és nem mondott róla semmit.
Via rájött, hogy nagyon szeret repülni. Egyáltalán nem félt a magasságtól, szinte egész idő alatt az ablakhoz tapadva nézelődött. Az út Dublinből Anchorage-be ugyan nem volt rövidnek mondható, de ő minden percét élvezte. Szinte sajnálta, amikor a bemondóban felharsant a pilóta hangja, és azon bejelentést tette, hogy tíz perc múlva leszállás következik.
*****
-És most merre tovább, anya? – kérdezte félórával később, amikor már a reptér előtt álltak a csomagjaikkal.
-Arra gondoltam, hogy bérlünk egy autót, és úgy megyünk el a szállásunkig – felelte édesanyja – Gyere, keressük meg a kocsiblokkot, a reptereken általában van ilyen.
Felkapta a hosszúkás, fekete műanyag tokot, ami a fegyverét rejtette, és ruganyos léptekkel indult arra, ahol azt a bizonyos kocsiblokkot sejtette (bármi is legyen az). Via csak azért tudott vele lépést tartani, mert ő maga is mindig így közlekedett.
Nagyon sok hasonlóság akadt köztük. Mindenki, aki csak ismerte őket, hasonlóan vélekedett. A nagyon alacsony, vékony alkat, a ragyogóan zöld szemek, a sápadt bőr, az orrukat borító szeplők mind a köztük lévő kapcsolatot támasztották alá.
Leah Nelson ötszörös Európa-, háromszoros világ-, és egyszeres olimpiai bajnok íjász volt, talán Írország történetének legeredményesebb versenyzője. Lányának huszonhét évesen adott életet, vagyis abban az évben, amikor visszavonult a versenyzéstől. Az újságírók persze eközött a két esemény között is összefüggéseket kerestek, de Via tudta: előbb volt meg a visszavonulás terve, mint az övé. Ez volt az egyedüli ok, hogy nem követték minden lépésüket különféle lesifotósok és egyebek, és a lány ezért iszonyúan hálás volt édesanyjának.
-Merre is megyünk tulajdonképpen? – kérdezte Via a muzeális korú Suzuki anyósülésén trónolva. Tízévesen – jó, tíz és fél – még messze nem szabadott volna ott ülnie, úgyhogy maga alá helyezett egy hátizsákot, hogy magasabbnak látsszon. Csak a rend kedvéért.
-Fogalmam sincs, tíz éve voltam utoljára itt – ráncolta a homlokát Leah, aztán előszedett egy, szemmel láthatóan még a kocsinál is öregebb és enyhén foszladozó térképet, amin maximum nagyítóval lehetett volna kibetűzni bármit is.
-Egy versenyen? – kérdezte Via, bár le merte volna fogadni, hogy igen. Karrierjének köszönhetően anyja a fél világot beutazta, csak sajnos ő akkor még nem létezett.
-Ühüm, az utolsó VB-n. Az utolsó nap felmentünk a barátaimmal a Mount Logan-ra, ahol egy kiváló terepíjász pálya van, szállással, mindennel. Szórakoztunk, meg ilyesmik. Szóval onnan már tudnám az utat, csak előbb azt a hegyet kéne megtalálnunk.
-Na jó, hát ez Mission Impossible-nek néz ki ezen a papíron – fintorgott Via, de azért odagörnyedt a térkép fölé, és jó tíz perces keresés után végül meg is találta, amit keresett.
-A tájékozódási képességedet se tőlem örökölted – sóhajtott fel Leah megkönnyebbülten.
-Na de anya, ez több mint hatszáz kilométerre van innen! – szörnyülködött el a lány. Anyja azonban csak mosolyogva legyintett, miközben elfordította az indítókulcsot:
-A Nelsonok előtt nincs akadály! Nézd a jó oldalát, legalább lesz időnk beszélgetni. Történt valami érdekes az évzáródon?
*****
Éjfél előtt nem sokkal érkeztek meg. Szerencsére a kis kempingházat viszonylag hamar megtalálták, mert ha sokat kell keresni, elképzelhető, hogy aznap az autóban aludtak volna. Mindketten holtfáradtak voltak már (Leah a cirka hét órás vezetéstől, Viát pedig az időeltolódás viselte meg különösen), úgyhogy a kicsomagolást másnapra hagyva azonmód bedőltek egy-egy ágyba, és rögtön el is aludtak.
KAMU SEDANG MEMBACA
Daughter of the Solar Solstice 1. (The Titan's Curse)
Fiksi Penggemar"A lány összpontosított, és utasította az összes közeli fénysugarat, hogy távozzanak a csapatától. Természetellenesen koromsötét lett. Zihálni kezdett; érezte, hogy nem sokáig fogja tudni fenntartani az árnyékot." Liviana Nelson Írországban él. Sze...
