"I'm at war with the world, and they try to pull me into the dark"
Kicsit több, mint öt hónap. Ennyi ideje volt Via a Vadászokkal, és igazán nem mondhatta, hogy nem szokta meg a velük való életet. A csapatban ő volt a legfiatalabb – na, nem mintha ez zavarta volna, hiszen a legtöbbüknél még ezzel együtt is jobban lőtt. Saját farkasa is lett, aki olyan hatalmasra nőtt, hogy akár rá is ülhetett. Az Aoife nevet adta neki, ezzel is anyjának és hazájának állítva emléket, ahova, ha jól sejtette, egy darabig nem fog visszatérni. Néha énekelt is írül, hogy enyhítse a hiányt, de nem sokszor, nehogy még ennél is jobban kinézzék maguk közül. Habár nem volt benne biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges.
A többi Vadász – kivéve Artemiszt és az alvezérét, Árnyék Zoét – kérlelhetetlenül utálta Viát. Mert nem tette le az esküt, mert fiatalsága ellenére is kiemelkedett a mezőnyből, mert nem tartozott igazán közéjük. Megkeserítették az életét, ahol csak tudták. Így aztán Via többnyire magányosan tette a dolgát, harcolt, evett, és próbált életben maradni. A ranglétrán ő lett az „alvezér alvezére", ami bár így kimondva nem sokat jelentett, gyakorlati haszna mégiscsak volt. Éles helyzetekben ő is rendelkezhetett, ha sem Zoé, sem Artemisz nem volt a közelben. Utálták, de tisztelniük muszáj volt. Via olyan gyilkosan tudott nézni, hogy még a nagydarab Phoebe sem állta a tekintetét.
Abban az évben korán jött a tél. Rengeteg hó hullott, úgyhogy a Vadászegyenruhát most már egy fehér-szürke síkabát is kiegészítette. Via aggódott, hogy így odalesz a mozgékonysága, de tévedett. A dzsekiben is éppoly gyorsan elő tudta húzni a nyilakat oldaltegzéből, mint azelőtt.
Az Artemisztől kapott íja csaknem akkora volt, mint ő maga. Tetőtől talpig feketében pompázott, ennek ellenére azonban Via rejtve tudott vele maradni. A júliustól decemberig tartó időszakban rájött, hogy – ugyan csak kis mértékben, de – Apollón lányaként tudja irányítani a napfényt. Tehát adott esetben el tudta magáról terelni, hogy visszaléphessen az árnyak közé. Így már azért lényegesen könnyebb volt az eltűnés.
A hónap tizenharmadik napján a csapat egy mantikor nyomait észlelte. Artemisz és Zoé vezetésével két csapatra oszlottak, úgy üldözték a szörnyet. Egy napig csak az elszórt tüskéi után haladtak, de estefelé rájuk mosolygott a szerencse. Egy felfegyverzett, reflektorokkal ellátott helikoptert vettek észre az égen, alatta a mantikor állt szemben pár fiatallal. Zoé a kürtjébe fújt, és a Vadászok a tisztás felé futottak.
-Ne – nyögött fel a szörny – Ez nem létezik.
-De bizony, hogy létezik – vigyorodott el Via, aki különösen is jó hallásának köszönhetően tisztán vette az adást. Futás közben célzott, nyila a mantikor vállába fúródott.
-Szép lövés, Via! – mosolygott rá Zoé, aztán kettélőtt egy, a levegőben feléjük repülő skorpiótüskét. A többi lány is hasonlóan tett, míg a tisztáson egy fiú rá nem támadt a szörnyre. A mantikor, úgy látszik, még nem gyengült le eléggé, mert feldöntötte a srácot, és szúrni készült.
-Most! – kiáltott Zoé, és a csapat kiugrott a tisztásra. Egy szempillantás alatt bekerítették a mantikort. Via ujjai már bizseregtek, hogy mikor lőhet végre. Ez a szörny nem vérfarkas volt, de ez nem számított. Artemisz már elmagyarázta neki, hogy minden szörny Kronoszt, a titánt szolgálja, ezért lényegében teljesen mindegy, hogy milyen fajtájúak. A gonoszság mindegyikben ott lakozik. Via ezért szeretett annyira harcolni. Minden egyes kilőtt nyílvesszővel kicsit könnyebb lett a szíve. Úgy érezte, ezzel tiszteli legjobban az ügyet, amiért anyja az életét adta.
-Végezhetünk vele, úrnőm? – kérdezte Zoé. Az ő szemében is gyűlölet izzott. Via nem tudta, hogy ez úgy umblock a szörnyeknek szól, vagy neki is van valami személyes sérelme. A Vadászok ritkán beszélnek egymással efféle dolgokról.
-Ez közvetlen beavatkozás! Nem egyezik az Ősi Törvényekkel! Ez nem sportszerű! – vonyította a szörny.
Mintha bizony ti olyan sportszerűek lennétek, gondolta a lány, és le sem vette szemét a célpontról.
-Nem igazán – felelte higgadtan Artemisz – A bestiák vadászata az én hatáskörömbe tartozik, és mivel ez egy igazi bestia, az engedélyt megadom, Zoé.
A mantikor felhördült:
-Ha élve nem lehetnek az enyéim, hát haljanak meg! – azzal az előbb fellökött fiúra vetette magát.
-Ne! – kiáltott fel egy szőke lány, és a szörnyre támadt.
-Hátra, félvér! – kiáltotta Zoé – El a nyílvesszők útjából!
De a lány oda sem hallgatott, hanem a szörny hátára ugrott, és tőrét a lapockái közé döfte. A mantikor felordított és pörögni kezdett, miközben ide-oda csapkodott a farkával. Hatalmas kavarodás támadt, Via hirtelen nem tudta, mit tegyen.
-Tűz! – parancsolta Zoé. Via elengedte az ideget. Aztán újabb nyílvessző következett. És újabb. És újabb. Társai is hasonlóan cselekedtek, míg a mantikor egy tűpárnához kezdett hasonlítani.
-Megfizettek még ezért, Vadászok! Nem ért véget a játék! – vonyította. És mielőtt bárki felocsúdhatott volna, a lánnyal a hátán a mélybe vetette magát, és eltűnt a sötétségben.
-Annabeth! – kiáltotta a srác, és majdnem utánaugrott. Azonban az ellenségeik még nem végeztek velük. Hirtelen beindultak a helikopter gépfegyverei. A lövedékek közvetlenül a lábuk elé, a hóba fúródtak, és Via a legközelebbi bokorba vetődött. Onnan nézte végig, ahogy Artemisz megsemmisíti a repülő járművet.
-Halandók! Vadászatunknak nem lehetnek tanúi.
Azzal kinyújtotta a kezét, mire a helikopter darabokra robbant – nem, nem is darabokra: a fekete fém madárcsapattá robbant szét, hollókká, amik elszálltak az éjszakában. A lány elégtételt érzett, miközben az imént megmentett (gyaníthatóan) félistenek felé indult. Utálta, ha a halandók zsoldosként beleavatkoznak a halhatatlanok játszmáiba. Ez volt a legmocskosabb dolog, amit el tudott képzelni.
-Te? – kérdezte fintorogva Zoé a vele nagyjából egykorú, punk stílusú, fekete hajú lány elé állva.
-Árnyék Zoé – remegett meg a lány hangja a dühtől – Tökéletes időzítés, mint mindig.
-Négy félvér és egy szatír, úrnőm. – mondta Zoé, nem is reagálva a felé áradó megvetésre. Via nagyon tisztelte ezért. Ha ő lett volna hasonló helyzetben, tutira bemos egyet a másiknak.
-Igen, páran Kheirón táborából – felelte Artemisz. A lány elgondolkodott rajta, hogy ki lehet az a Kheirón. Ismerősnek hangzott a neve az olvasmányaiból, de valahogy mégsem jutott eszébe, ki volt ő. És ez idegesítette.
-Annabeth! Hagyjátok, hogy megmentsem! – kérte a fiú, akit Via magában „balhés srácnak" nevezett el. Az együtt töltött öt perc alapján.
-Attól tartok, késő. – felelte Artemisz.
A srác megpróbáltam felállni, de páran lefogták.
-Nem vagy olyan állapotban, hogy levesd magad a sziklán. – mondta Via.
-Engedjetek! Mit képzeltek, kik vagytok ti!? – kezdett el hisztizni a fiú. Na, ez már határozottan elérte Zoé ingerküszöbét. Felé lépett, mintha pofon akarná vágni, és Via helyeselte is a szándékát.
-Ne! – állította meg Artemisz – Ez nem tiszteletlenség volt. Csak össze van zavarodva. Nem érti még – A fiúra nézett, és Via már előre várta annak arckifejezését - Artemisz vagyok. A Vadászat istennője.
ESTÁS LEYENDO
Daughter of the Solar Solstice 1. (The Titan's Curse)
Fanfic"A lány összpontosított, és utasította az összes közeli fénysugarat, hogy távozzanak a csapatától. Természetellenesen koromsötét lett. Zihálni kezdett; érezte, hogy nem sokáig fogja tudni fenntartani az árnyékot." Liviana Nelson Írországban él. Sze...
