Korcsvilág meséi

Emberfeletti emberek

Hideg, fagyos tél tombolt Siegerlandon, vagy ahogy szomszédjai emlegették, Siegländon. A Führer egyáltalán nem örült annak, hogy ilyen hidegben várnia kell az Oltalom ügynökére. Hűséges jobb keze hiába adta rá meleg bunda kabátját, így is fagyoskodott a tolószékében. A hópelyhek némelyike a vállán fészkelt s makacs mód nem akaróztak elolvadni.

- Uram, biztos ne fogadjam egyedül az ügynököket? - Kérdezte Eisenfaust. - Úgy értem, mégsem tehetjük kockára az egészségét! Menjen be Vezérem a fűtött szobába! Én fogadom majd őket!

- Ha azt akarjuk, hogy a Nagy Lány bízzon bennünk és békén hagyja nemzetünket, akkor szükség van az apró gesztusokra. Az, hogy személyesen fogadom az ügynököket, az is egy ilyen apró gesztus. Egy fontos apró gesztus!

Eisenfaust hallgatott. Tiszteletben tartotta Führer döntését, még ha lelke mélyén ostobaságnak is tartotta. Hisz, ha túl sokáig itt ücsörög a hidegben még valami komoly baja lesz, ami elviheti őt. És hát mit ér a tiszta vérű nemzet megfelelő vezér nélkül? Persze, itt van ugyan ő, hogy átvegye a stafétát, de Otto Schultz még tele volt tervekkel és inspirálóan hatott másokra. Bármennyire is vágyott a hatalomra, tisztelte őt és nála sokkal alkalmasabb személynek gondolta.

Felbukkant az égen egy szokatlan repülő tárgy. A furcsa objektum felvette a kapcsolatot az irányítótoronnyal, hogy azonosítsa magát, majd leszállási engedélyt kérjen. Megkapta. Elkezdett ereszkedni. Közeledett a leszállópálya felé. - Megjöttek! - mondta Schultz egészen halkan.

Egy Cyber-Countryból származó csapatszállító szállt alá az égből. Formára olyan volt, mintha valaki erőszakosan akart volna átalakítani egy helikoptert űrhajóvá és feltűzdelte volna tudományos-fantasztikumokat megszégyenítő giccsekkel. Kilógott környezetéből.

A gép az Oltalom tulajdona volt. Eisenfaust közelebb tolta a Führert a géphez, testőrei pedig hűséges árnyékként követték. Már ott álltak közvetlen a monstrum közelében, mikor is az űrhajó egyik ajtaja kinyílt és egy acélból készült rámpa ereszkedett le. Egy harmincas éveiben járó, daliás, szőke férfi lépett ki a furcsa járműből.

- Ő lenne Tibor Montag professzor? - kérdezte súgva Schultz Eisenfausttól.

- Nem uram! Már találkoztam Montaggal, mikor egy arkhami szellem átszökött hozzánk.

- De akkor ez kicsoda? És hol vannak a társai?

- Nem tudom uram.

A szőke férfi lelépett a rámpáról és pár lépéssel később már ott állt közvetlen a tolószékes politikus előtt. Farkasszemet néztek. Schultznak vegyes érzései támadtak. Egyfelől az Oltalom megtisztelte azzal, hogy egy igazi áriát, egy nordikus titánt küldtek nyomozni. Eszerint a Nagy Lány vagy pártatlan és tényleg nyomoztatni akar, nem pedig kósza pletykák alapján ítélkezni, vagy titkon osztozik a nézeteiken és ezzel a fiatalemberrel üzente meg szimpátiáját. Ez jó! Sőt! Kiváló! Ugyanakkor neki Tibor Montagot és a tangó csapat többi tagját ígérték. Miért nem szóltak a cseréről? És ki ez az ember? De a legzavaróbb az volt, hogy volt valami megvetés a tekintetében.

- Szép napot! Jack Sanders vagyok, az Oltalom kirendelt ügynöke! - mondta angolul. Ekkor szembesült vele Schultz és Eisenfaust, hogy kénytelenek lesznek anyanyelvük helyett a többi Amerika nyelvén kommunikálni.

- Isten hozta nálunk Herr Sanders! Ich... Akarom mondani, én Otto Schultz vagyok. Ő itt hűséges tanácsadóm, Henrik Eisenfaust.

- Üdvözlöm Siegerlandon Herr Sanders! - köszönt Eisenfaust, hangjában némi tartózkodással - ne vegye sértésnek a kérdést, de miért maga jött? Nekünk a Tangó csapatot ígérték és Tibor Montag professzort!