Kolozsváros olyan város...

29. | Igazság

- Megkérném a magasáramú pletykavezetékeket, hogy maradjanak csendben! - nézett Daniel dühösen a beszélgető svéd párra, akik ezt meghallva behúzták a nyakukat szégyenükben. - Köszönöm!

Egyenletesen vettem a levegőt és magamban azon voltam, hogy ne rohanjak ki őrjöngve az épületből. Ezt már nem bírtam idegileg, szerintem csak a sok izgulás miatt már fogytam vagy három kilót a verseny alatt.

- Belgium. Sajnálom, de ezúttal tőletek kell búcsúznunk!

Ekkor két dolog is történt. Veréna sikítva a nyakamba ugrott, örülve a továbbjutásunknak, Daniel pedig folytatta tovább a mondandóját, a még versenyben maradt párok örömét figyelmen kívül hagyva.

- A legtöbb pontot szerző páros pedig Németország lett. Gratulálunk! Bizonyára nagy sikere volt, hogy magatokat is bele vontátok a koreográfiába. Holnap reggel megtudjátok, hogy mi a jutalmatok. Most egyenlőre hagyunk titeket ünnepelni.

Szemeimmel azonnal az említett párost kezdtem el keresni. Tőlünk nem messze álltak, Steph éppen az általuk betanított két személyt vonta szoros ölelésbe és bizonyára megköszönte nekik, hogy elvállalták. Franz pedig... nos Franz valószínűleg észrevehette, hogy éppen őket néztem, mert boldogságban úszó szemekkel figyelt.

- Gratulálok! - tátogtam neki, mire csak biccentett egyet.

Megpróbáltam jelezni neki a szememmel, hogy ez jó alkalom lenne, hogy közelebb kerüljön a lányhoz, de nem nagyon akarta venni a lapot. Nehezebb feladat volt összehozni őket, mint gondoltam. Ennél még a logaritmusok is könnyebbek voltak, pedig megszenvedtem velük rendesen.

Az eredményhirdetés után elbúcsúztattuk a kiesett párost. El sem tudtam hinni, hogy ez már a harmadik selejtező volt. A felénél túljutottunk! A legtöbben még a két, általuk választott párral beszélgettek, ahogyan mi is. Viszont nem tartozott senkire rajtunk kívül, hogy Veréna és Deme miért és mégis hova tűntek el, így kimentünk az épület elé, hogy ezt nyugodtabb körülmények között vitassuk meg.

- Na ki vele! Merre jártatok? - rögtön a közepébe csaptam és bosszúsan összefontam mellkasom előtt a karomat, megerősítve így a számonkérésemet.

A lány talpával egy kavicsot kezdett el birizgálni zavarában. Láttam rajta, hogy szeretett volna neki kezdeni, de nem tudta mégis hogyan kellene. Ezt bizonyára Deme is észrevehette, hiszen végül ő kezdett bele a magyarázkodásba.

- Nos, igazából ez egyben egy köszönet lenne feléd Aliz.

A szemöldökeim szerintem már az eget súrolták, olyannyira fel szaladtak a kijelentést követően. Mindenre számítottam csak arra nem, hogy köszönetet fognak mondani nekem, ráadásul ezek szerint részben emiatt is tűntek el.

Ahogyan láttam, a mellettem álló Áron nem lepődött meg túlzottan rajta, így valószínűleg tudhatott róla vagy legalábbis sejthette, hogy mi lesz az a dolog, amit megköszönnek nekem.

- Amikor délután a próbán kiakadtál rám és mindent a fejemhez vágtál rájöttem, hogy igazad van. Nem jutottunk egyről a kettőre. Így hát úgy gondoltam, nem tudnánk jól teljesíteni és önfeledten mosolyogni az előadásunk alatt, hogyha rosszban vagyunk, ezért félre hívtam Verénát beszélgetni és kibékültünk. - húzta a végén barátságos mosolyra ajkait.

Egy pillanatra behunytam a szemeimet és nagy levegőt vettem. Az kezeimet ökölbe szorítottam, hogy enyhítsem a feltörni készülő kirohanásomat.

- Örülök neki, amiért sikerült mindent rendeztetek, de most őszintén kérdezek tőled valamit. Komolyan gondoltad, hogy erre pont a selejtező előtt pár perccel kell sort keríteni? - kérdeztem a végét már szinte hisztérikus hangnemben. - Itt volt az egész délután rá.

- Tudom, de nem volt merszem felhozni ezt a témát. - vallotta be kelletlenül, nem is mert a szemembe nézni, hanem el nézett mellettem.

Rájöttem, hogy erre a fiúra valószínűleg nem lehetett haragudni. Bármilyen erősnek és keménynek is mutathatta magát kívülről, belül csupa szív és lelkiismeret volt. Éreztem, hogy Deme valójában egy érzékeny ember lehetett, akit érdekeltek mások érzései.

- Képzeld, annyira megtetszett nekünk a néptánc, hogy szeptemberben beiratkozunk az itteni egyesületbe! - váltott témát hirtelen és boldogan kezdte el mesélni a terveiket a jövőre nézve.

- Azért az még nem olyan biztos! Egyenlőre én úgy vagyok vele, hogy majd meglátjuk. Tudjátok, milyen botlábú vagyok. - avatkozott közbe egyből a lány, az utolsó mondatán pedig mind elnevettük magunkat.

- Örülök, hogy sikerült megszerettetnünk veletek ezt a világot. Viszont ne aggódj Veréna! Nekem is van néha olyan lépés, ami nem sikerül elsőre. - próbáltam meg lelket önteni belé, hiszen szerintem a délutánból következtetve nem volt annyira menthetetlen eset.

- Hű, köszi! Ezzel most aztán tényleg megnyugtattál. - felelte ironikusan. - Most komolyan, ha van olyan lépés, ami még neked sem jön ki, aki borzasztóan jól táncol már csak így "civil" szemmel is...

Elnevettem magamat. Ez a lány egyszerűen imádnivaló a jellemével! Egyszerre volt gyermeki és mégis felnőttes viselkedése. Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer én ilyen rövid idő alatt ennyire jóban leszek valakivel.

- A lényeg, hogy add magadat. - mosolyogtam rá kedvesen, majd egy pillanatra elgondolkodtam. - Meg persze az sem árt, ha szorgalmas és kitartó vagy. A húgom például türelmetlen típus, ő már régen feladta volna, hogyha valami nem megy elsőre neki.

Egy pillanatra megjelent lelki szemeim előtt, ahogyan Karolina éppen egy tűlyukba próbálja meg befűzni a cérnát idegesen, eredménytelenül, csak miatta van otthon a varrós készletünkben egy fém tűbefűzőnk.

[...]

Az idő rohamosan telt, amit érzékeltünk is, hiszen kijöttek szólni nekünk, hogy búcsúzzunk el az újonnan megismert barátainktól, mivel kezdődik a táncház. Furcsa, de a verseny alatt ez volt az első táncházunk, pedig én általában sosem hagytam ki az ilyen rendezvényeket.

- Sajnálom, amiért nem jöhettek már be! Biztosan jól szórakoztunk volna. - mosolyodtam el szomorúan.

Veréna nem válaszolt, helyette egy hatalmas ölelésbe vont, én pedig azt hittem egy pillanatra, hogy összetöri a csontjaimat, annyira erősen szorított magához. Ahogyan észrevettem Áronnal is ugyanígy tett, bár a fiú próbált úgy viselkedni, mintha meg sem kottyant volna neki ez az egész, bár én láttam az arcán, hogy nem sok választotta el az ájulástól. Deme már más tészta volt, ő inkább csak egy rövid ölelésben részesített minket, majd pedig zsebre vágta a kezét és állt ott esetlenül.

- A dolgok, amiket kölcsön adtál... - kezdett bele a lány, hogy mégis mit csináljon velük, de az egyik szervező közbeszólt.

- Ti még vissza jöttök a szállásra mielőtt hazamentek, ott majd leadhatjátok őket.

Veréna csak bólintott egyet megértésképpen és visszafordult hozzánk.

- Egy élmény volt veletek ez a fél nap! Remélem ti fogjátok megnyerni ezt a versenyt, szurkolunk nektek! És persze, ha egyszer netán erre járnátok...

- Mindenképpen szólni fogunk. - a nap folyamán olyan sokszor mosolyodtam már el, hogy ez meg sem kottyant, biztos voltam benne, hogy a verseny végére izomláza lesz az arcizmaimnak.

Még egyszer utoljára gyorsan megöleltük egymást, azután a páros szép lassan elindult, hogy visszaérjen a szállásra. Mi még Áronnal egy ideig néztük a távolodó alakjukat, ahogyan egyre messzebb és messzebb kerültek tőlünk, míg végül már csak egy pontot láttunk belőlük, utána összenéztünk.

- Na van kedved kimulatni ezt a három fárasztó napot? - nyújtotta felém tenyerét.

- Ezer örömmel! - fogadtam el a meleg kezet, így mentünk vissza a többiekhez, az első versenyes táncházunkba.

Boldog voltam. Boldog, mert olyan nagyszerű embereket ismerhettem meg az eddigi három nap alatt, mint Veréna és Deme. Boldog, mert azt csinálhattam, amit a világon a legjobban szeretek: a táncot. És legfőképp azért voltam boldog, amiért egy ilyen csodás párral élhettem meg ezt az egészet, mint amilyen Áron.