Kolozsváros olyan város...

21. | Kiszámíthatatlan

A portugálok kiestek.

Kereken húsz pár maradt a versenyben, kettőtől pedig még el kellett búcsúznunk a délután folyamán. Mondanom sem kell, mennyire fogyatkoztunk. Szerintem ennél még az is jobb helyzet volt, amikor egyszer véletlenül a férfi mosdóba mentem el és tök nyugodtan rá szóltam a többiekre bent, hogy amúgy ők vannak a rossz helyen, pedig aztán az sem volt valami kellemes szituáció a végén, mikor rájöttem, hogy igazából én tévesztettem el a házszámot.

Most valamiért sokkal gyorsabban telt az idő. Talán azért, mert már tudtuk nagyjából, hogy mi a menetrend, vagy az is lehetett az oka, hogy a sok pár elvesztéséből adódóan mindig egyre hamarabb sikerült a végére érnünk egy adott fordulónak. Mindenesetre én jobban örültem neki, mert így legalább nem vetett szét olyan sokáig az ideg. Komolyan mondom, amikor a forgalmi vizsgámon voltam éppen, akkor nem izgultam ennyire. Mondjuk alapjáraton eléggé izgulok fajta voltam mindig is. Felelés? Izgultam. Projekt feladat egész osztály előtt? Izgultam. Jól teljesítés egy versenyben, amit majdnem az egész világ tud nézni? Naná, hogy izgultam, de még mennyire! Ismaël valamiért nem tűnt túl kiegyensúlyozottnak? Szerintem ott már az ájulás szélén álltam.

- Mi baja? - adott szót gondolataimnak a német szobatársunk. Láttam rajta, hogy neki sem tetszett, amit éppen a színpadon látott.

- Attól félek, hogy nem pihente eléggé ki magát. Egyszer emiatt el is ájult az egyik fellépésünkön. - mesélte aggódva Élise.

- Én ezt nem értem, reggel a fiúk még azt mondták, hogy ő volt az egyetlen, aki normálisan tudott aludni. - ráncoltam össze a homlokomat kérdőn.

A két lány csak hevesen bólogatott, ezzel egyetértésüket kifejezve. Végül Élise egy fokkal halkabban - Ismaël produkciója a végéhez közeledett - kezdte el nekem magyarázni, hogy mégis mi a helyzet.

- A táncház miatt alapból későn értünk vissza, tehát végeredményben ő is kevesebbet tudott aludni, mint amennyit szokott. Pelenkás korunk óta ismerjük egymást, tudom róla, hogy az alvás nála sérthetetlen, hogyha csak egy órával kevesebbet is alszik a megszokottnál, akkor már egyből idegesítővé és fárasztóvá válik. Most viszont ez így jött ki rajta. - húzta el a száját csalódottan. - Kicsit haragszom magamra, amiért nem jöttünk el korábban.

Együttérzően megpaskoltam a vállát. Jól ismertem ezt az érzést, mert velem is sokszor megesett. Magát okolta az egészért, miközben valamilyen szinten ez kettőjükön múlt, hiszen Ismaël simán mondhatta volna az este folyamán bármikor, hogy ideje lenne visszavonulót fújniuk. Persze megértem, elvakította őket a győzelem ködfátyola, emiatt estek túlzásba. Viszont eléggé észnél kellett volna lenniük ahhoz, hogy mértékelni tudják, körülbelül mennyit időt lett volna érdemes a táncházban eltölteniük.

Bár mi Áronnal előzőleg nem voltunk, most se terveztem túlzottan sokáig maradni. Mármint nem, mintha nem vonzott volna a táncház gondolata, de én úgy éreztem, hogy nem tudnék másnap jól teljesíteni, hogyha sokáig ki maradnék.

[...]

Az idő rohamosan telt, a második forduló is lement, ahol ezúttal a szlovénoktól kellett elbúcsúznunk, valamint az előző naphoz hasonlóan ismét kint vacsoráztunk, ezúttal szendvicset.

Az utolsó forduló az éneklés volt, amitől a legjobban féltem és azt kell, hogy mondjam, Áron borzasztóan ügyes volt. Tényleg jó hanggal áldották meg. Persze amellett sem szabad elmenni szó nélkül, hogy mi voltunk az első páros, akiknél nem a női tag énekelt és ezt Daniel szóvá is tette, mire csak vissza idézte neki, hogy mint említette, a páros egyik tagja készüljön fel, nem volt meghatározva melyik.

Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy mi alapján fogják eldönteni, ki a második nap utolsó kiesője. A szobatársaim mind roppant ügyesek voltak, Flann hangja olyan volt, akár egy angyali ének, egyszerűen csodás. A szlovákokkal egyébként nem is foglalkoztunk, úgy tettünk, mintha nem ők nyúlták volna le a koreográfiánk egy részét. Viszont azt kell mondjam, hogy sajnos elég sokan tekintgettek felénk a produkcióik alatt, gondolom amiatt, hogy a mi oktatóinkat kapták meg felkészítőnek.

- Nos, hamarosan kiderül kiktől kell ma utoljára elbúcsúznunk. Már csak pár pillanat és a zsűri meghozza a döntést. - közölte velünk Daniel a tényeket, miután mindenki sorra került.

Ezúttal azonban valami más volt. Liftezett a gyomrom és nyugtalan voltam. Éreztem, hogy valami rossz fog történni velünk. Olyan... idegen volt ez az egész. Csak arra tudtam gondolni, hogy itt valami nem oké.

- A zsűri meghozta a döntését.

Ez az egy mondat térített vissza a valóságba. A valóságba, ami igaz és kegyetlen is tud lenni.

Becsuktam a szememet, így vártam a végső döntést. A főszervező hangja meglepetten csengett, mikor végül újból megszólalt.

- Ez elég érdekes, nem gondoltam volna, hogy így fog alakulni az este.

Ajaj, ez nem hangzott túlzottan jól. Ezek szerint vagy nagyon jól bravúroztak idáig vagy az is lehetséges, hogy az énekük is jó volt és ezért lepődött meg annyira vagy... Nem, az nem történhetett meg. Az egyszerűen nem volt lehetséges. Ám hamarosan megtudtam, hogy sajnos jól gondolkodtam és valóban az volt a háttérben, amit nem akartam elhinni.

Hogyha mondhatom azt, akkor a verseny folyamán ez volt az első olyan pillanat, hogy egy kicsit magamba zuhantam és nem tudtam felfogni, mégis mi történt. Hallottam mit mondott Daniel, de mégis tompa lett körülöttem a világ. Mintha bezártak volna egy burokba, körülöttem mindenki morajlott, én pedig ennek ellenére csendet és ürességet éreztem. Aztán... hirtelen megszűnt ez az egész és újra vissza kerültem a valóságba. A kőkemény, rideg valóságba.

- Ma utoljára Franciaországtól búcsúzunk. Élise Maçon és Ismaël Samuel, kérlek titeket, hogy fáradjatok le és búcsúzzatok el a többiektől! Számotokra ezúttal véget ért a verseny.

Könnyes szemmel fordultam oldalra. Tudtuk, hogy ez előbb vagy utóbb be fog következni, esélytelen volt, hogy megússzuk, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar. Élise döbbenten ült, maga elé meredve. Annyira megesett rajta a szívem, hogy képtelen voltam őt tovább bámulni. Egyszerűen nem ment. Lehet, hogy még csak alig két napja ismertem, de iszonyúan megszerettem és nehéz volt elengedni.

Végül Ismaël segített neki talpra állni. Megfogta a lányt és valamit franciául kezdett el mondani neki, hogy megnyugtassa. Ezt abból gondoltam, hogy láthatóan visszatért közénk az életbe. A szabályok ránk is vonatkoztak, tehát kevés időnk volt elbúcsúzni tőlük, szinte semmi, éppen ezért is fogtuk viszonylag rövidre.

Mindenkit megöleltek közülünk, Ismaël még meg is jegyezte, hogy esetleg ha majd egyszer Franciaországban járunk, akkor írjunk rá és majd szervezünk egy UNO partit, ami egyébként felesleges, mivel szerinte előre meglenne jósolva, hogy ő nyeri meg. Élise már egy fokkal nehezebb volt, mert ő nem próbált meg vidám lenni, hanem éppen ellenkezőleg: eleredtek a könnyei. Több se kellett, Steph és én is sírva fakadtunk.

- Nyerjétek meg srácok és ne feledjétek, ne búsuljatok, amiért kiestünk! Majd kint találkozunk. - suttogta, miközben egymást szorosan öleltük.

Az egész nagyon gyorsan történt. Lementek, hogy egy utolsót táncolhassanak, mi pedig még mindig a könnyeinkben ázva csujogattunk és tapsoltuk meg őket. Szerintem én még akkor sem fogtam fel teljesen a pár perce történteket, amikor már kimentek a tornacsarnokból, hogy a kisbusz vissza vigye őket a cuccaikért. Egyedül Daniel hangja tudott minket vissza téríteni a versenyhez.

- Nos, ez eléggé meglepő volt. Látjátok? Lehettek első helyen vagy kiváltságosak, sehol nem vagytok biztonságban. - nos körülbelül ennyi is volt, amíg az elvesztésükről beszélt. - Most pedig, körülbelül tíz perc múlva kezdődik a táncház! A menetrend ugyanaz, mint tegnap.

Azzal fogta és elment a technikusokhoz, hogy valamit megbeszéljen velük, minket pedig ott hagyott a gondolatainkba merülve, egyúttal pedig azzal a ténnyel, miszerint ez a verseny tényleg kiszámíthatatlan. Legalábbis számunkra.