Kolozsváros olyan város...

00. | Bevezető

- Na szóval, mint tudjátok minden évben két embert kiküldünk öt napra Kolozsvárra, Európa talán legismertebb és leghíresebb néptáncversenyére. Úgy döntöttünk, hogy idén a ti csoportotokból választjuk ki ezt a két szerencsés embert. - ismertette a tervet velünk tánctanárunk.

Mindenki újongott és reménykedett benne, hogy őt választják. Én már hat éve táncoltam, de még sosem küldtek ki, bár egyébként sem vonzott annyira ez az egész. Sok felhajtás és hűhó, nem nekem való. Dóri még mondott szabályokat erről a versenyről, hogy például úgy néz ki az egész, mint valami reality műsor és ehhez hasonlók, na igen, pont ezért nem nekem való. Hogyha kamerák elé kerülök, mindig történik velem valami. Elbotlok a cipőfűzőmben vagy az arcomra ragad valami. Bár az utóbbi egy évben szerencsére nem fenyegetett semmi ilyesmi veszély, de attól függetlenül nem voltunk jó barátok egymással. Valamint Dóri még azt is elmondta, hogy egy fiút és egy lányt küld ki. De ez evidens volt, mivel páros része is volt a versenynek, amire muszáj volt az egy fiú és egy lány kiválasztása.

- Nagyon nehéz volt kiválasztani, mégis kiket küldjünk ki, mert sokan vagytok ebben a csoportban tehetségesek. Az egyesületi ülésen az elnökkel és az oktatókkal közösen döntöttük el, hogy végül ki legyen ez a két szerencsés ember. Figyelembe vettünk minden lehetséges dolgot ezzel kapcsolatban, a tánctudásotokat, milyen régóta űzitek ezt a sportot és, hogy mennyire vagytok jók benne. Na de térjünk is a lényegre, nem is húznám tovább a szót! - oldalra néztem és biztatóan rá mosolyogtam az egyik tánctársamra, akiről tudtam, hogy minden álma bejutni a versenyre. - Akiket ez a megtiszteltetés ér az nem más, mint Mezei Aliz és... - kis hatásszünetet tartott. - Dombi Áron.

Na ne már, ezt a gyereket annyira ki nem állhattam! Vagyis... egyszerűen csak unszimpatikus volt számomra. Olyan önimádó volt, ráadásul még egy szót sem beszéltem vele, de nem is tudom... egyszerűen nem bírtam elviselni. Körbenéztem és minden lány gyilkos pillantást küldött felém. És persze, hogy nem a verseny miatt. A partnerem volt a zavaró tényező, aki nem mellesleg fülig érő mosollyal figyelt engem. Minden lány körül ugrálta és mindent megtett neki csak azért, hogy szóba álljon velük. De hogy mit ettek rajta? Nem tudtam és nem is akartam. Elméletileg régebb óta táncolt már, de csak nemrég érkezett hozzánk. Viszont meg kellett hagyni, nem csinálta rosszul. Ezt pedig én el is ismertem, mert tényleg brutál jó volt. Gondolatmenetemből Dóri hangja zökkentett ki.

- Akkor ti óra után itt maradtok, hogy megbeszéljük a részleteket.

Bekapcsolt a laptopjáról egy székit. Végig táncoltuk, majd elindította újra. Na igen, ez volt a kedvenc tájegysége... Persze nem azt mondom, hogy sose táncoltunk mást, egyszerűen csak többször volt egy hónapban széki, mint mondjuk mezőségi.

- Szabadtánc. - tapsolt kettőt.

Timivel, a legjobb barátnőmmel össze néztünk és azonnal felé kezdtem el sétálni, hogy együtt táncolhassunk. Ilyenkor, amikor szabadtánc volt, általában mindig mentünk a másikhoz és beszélgettünk a táncanyagról vagy bármi másról és csak jól éreztük magunkat. Már éppen kezdtünk volna forogni, miután gratulált nekem a beválogatáshoz, amikor valaki hátulról megérintette a vállamat.

- Szabad? - kérdezte egy zöld szempár tulajdonosa. Vajon miért pont engem kért fel, amikor ezelőtt még egyszer sem volt rá példa?

- Van más választásom? - fújtam ki egy adag levegőt, miközben megfogtam a felém nyújtott kezét. Mennyivel melegebb volt az enyémnél! Úgy éreztem magam, mintha a hidegről jöttem volna be hozzá képest, pedig már lassan vége volt a próbának is, ami egyébként nálunk két órás. Szükség volt az idegrendszeremre az elkövetkezendő percekben, hiszen tudtam, hogy valószínűleg beszélgetni akar velem a témáról. - Utána mi jövünk. - tátogtam Timi fele és magamra, majd rá mutattam nyomatékosítva a mondandómat.

Barátnőm csak nevetve mutatott egy oké jelet, de már közbe őt is felkérte valaki más. A széki lassú dallamára lépkedtünk egymáshoz közel, miközben vártam, hogy Áron mégis mikor óhajt beszélgetést kezdeményezni hozzám. Addig pedig azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam szemkontaktust létesíteni Timivel és beszéd nélkül kommunikálni vele, hogyan is éreztem magam. Sajnos ez nem jött össze, mert ő egész jól el volt az egyik tánctársunkkal - Bencével - , ezért inkább a próbaterem színpadán ülő lányokat néztem, akiknek nem jutott pár. Átéreztem a helyzetüket, hiszen számtalanszor volt már velem is olyan, hogy nem kértek fel és olyankor Timivel csak magunkba roskadva ültünk és pletykáltunk, mint az öregasszonyok odahaza a kisbolt előtti padon. Bár igazándiból csak arról beszélgettünk mi újság velünk az iskolában, néha pedig előjött belőlünk a depis énünk és szomorkodtunk, amiért ismételten egész szabadtánc alatt a színpadon kellett ülnünk. Most komolyan, ezek a pillanatok egy hétig lehoztak az életről, mindenféle sajnáltatás nélkül mondom ezt.

Az volt a szomorú igazság, hogy bármennyire is táncoltam itt régóta, megvolt egy társaság a csoporton belül, akik jóban voltak egymással és a fiúk nyilván mindig őket kérték föl. Mi pedig Timivel nem voltunk benne ebben a társaságban, ezért nem velünk foglalkoztak. Igazából csak azért voltunk szomorúak, mert ilyenkor - legalábbis bennem - az volt mindig, hogy a tánctanítás közben nagyjából mindenkivel táncolok a sok párcserének köszönhetően és vajon mit gondolhattak rólam egyes emberek, amikor látták, hogy velem fognak táncolni abban az elkövetkezendő x percben. Ha bele gondolok jobb volt nekem, hogy legalább nem csak én voltam ezzel így, Timi és én egy általános iskolába jártunk és bár csak évfolyamtársak voltunk, mégis nagyon hamar jóban lettünk. Nyolcadikban költöztek a városba a családjával és mivel az előző lakóhelyükön néptáncolt, így itt is azonnal beiratkozott. Azóta pedig már felvételiztünk a kiválasztott középiskolánkba és nem egy helyre mentünk továbbtanulni. Ilyenkor pedig megtudtuk beszélni mi a helyzet velünk a suliban és úgy összevetve mindenhol.

- Figyelj csak Aliz! - zökkentett ki jelenlegi táncos párom az elmélkedésemből, miközben át váltottunk forgásba, így mostmár fel tudtam nézni Áron szemeibe, hiszen eddig konkrétan a vállára tudtam volna hajtani a fejemet, olyan közel voltunk egymáshoz.

- Mondjad! Már vártam mikor szólalsz meg. Tudtam, hogy akarsz valamit.

- Igazából csak annyit szerettem volna kérni tőled, hogy légy szíves ne rontsd majd el a koreográfiát a versenyen. - na igen, erről beszéltem.

Köpni nyelni nem tudtam a kijelentésétől. Na álljon csak meg a gyászmenet! Mégis kinek képzelte magát, hogy megkérdőjelezte a tánc tudásomat? Valószínűleg Dóriék közösen nem azért döntöttek úgy ahogy, mert én régóta táncoltam az egyesületben. A tudásom alapján válaszották engem ki. Az pedig, hogy egy nemrég jött tag osztotta nekem az észt nagyon nem tetszett. Ez már több volt a soknál! A mérhetetlen düh miatt, amit éreztem, nem tudtam türtőztetni magamat és amilyen erősen csak tudtam, ráléptem Áron lábára. Mégha úri hölgyként is kellett volna viselkednem, akkor sem bírtam volna magammal, annyira kihozott a sodromból.

- Jaj ezer bocsánat! Legközelebb megpróbálom nem elrontani a táncot. - néztem rá olyan arckifejezéssel, szám elé téve a kezemet, mint aki látszólag megbánta tettét.

Mielőtt azonban bármit is válaszolhatott volna, Dóri szólt, hogy legyen párcsere, mi pedig Timivel a színpad szélén ülve beszélgettünk tovább az óra végéig. Merthogy végül egy lány pár sem állt be székizni.

Kezdés: 2021.07.01