Kolozsváros olyan város...

05. | Szabályok

Vörös hajzuhatag, szürkéskék szemek és le mertem volna fogadni, hogy szeplős, csak az alapozó eltüntette ezt a jellemvonását. Szürke atlétatrikót viselt egyszerű sötét rövidnadrággal, derekára pedig zöld - fekete kockás inget kötött.

- Sziasztok! Flann vagyok. Eddig lent voltam az ebédlőben, hogy szóljak az ételallergiám miatt, mert valamit elrontottak az oktatóim az információk leadásánál és valami kavarodás történt, de egyébként már úgy másfél órája itt vagyok.

- Hello! - köszöntem neki még mindig az ágyról.

- Oh, megzavartam valamit? - tette a szája elé a kezeit ijedten.

- Mi? Nem, dehogy! Áron már éppen menni készült. - emeltem ki a menni szót.

A fiú csak egy "még nem végeztünk" arccal nézett rám, majd elköszönt tőlünk és mielőtt még kilépett volna az ajtón, szólt, hogy körülbelül negyed órám maradt addig, hogy lemenjek.

- Nem azért mondtam, hogy elmenjen. Felőlem maradhatott volna még a barátod. - szomorodott el Flann egyből azután, hogy Áron kilépett az ajtón.

- Ó, nem! Ő nem a barátom. - kezdtem el egyből szabadkozni. - Csak volt egy kis nézeteltérésünk.

A lány végül inkább csak annyiban hagyta a dolgot és az ágyát kezdte el rendezgetni. Megnézte a takaró anyagát és ugyanígy tett a lepedővel is.

- És mondd csak, mire vagy allergiás? - kérdezett rá Stephanie a pár perccel ezelőtt hallottakra.

- Inkább azt kérdezd mire nem. Többek között a lúdtollra is az vagyok, szóval reménykedjetek benne, hogy éjjelente lesz min aludnotok, mert ha ezekben a párnákban itt - mutatott egy említett darabra. - lúdtoll van, akkor mind mehetnek ki innen. Különben egész éjjel hallgathatjátok a tüsszögésemet.

[...]

A megbeszélt időpontra mind a négyen lementünk. Közben kiderült, hogy Flann Írországból jött és azért értek ide ilyen korán, mert az oktatóik benézték a járatot és egy pár órával előbbire foglaltak jegyet. Tehát nekik már jól indult ez az egész verseny.

Nagyon sokan voltunk, hogyha jól tudtam, akkor tíz pár fölötti mindig a létszám, de most mintha a duplájára nőtt volna. Mindenféle nemzetiségűek tömörültek össze a recepció előtt és a legtöbben a saját nyelvükön beszéltek, így egy nagy katyvaszt képezve, de egy dolog mégis össze kapcsolt minket. A tánc iránt érzett mérhetetlen szeretetünk, hiszen mindannyian egy dolog miatt voltunk itt. A néptánc miatt.

- Látom sikerült időben érkezned. - nehezedett rá egy kéz a jobb vállamra. Nem is kellett oldalra fordulnom, hogy tudjam, ki volt az.

- Igen, tudod nekem nem erősségem a késés. - löktem le a karját magamról. - Milyenek a szobatársak? - kérdeztem rá kíváncsian, hiszen vele ellentétben én semmit nem tudtam az ő lakótársairól Franz személyét leszámítva.

- Egész tűrhetőek, ott van Franz, de őt már hallásból ismered, a pókfóbiáját leszámítva egész jó fej. Aztán még jött Ismaël Franciaországból, aki egyenlőre nem valami bőbeszédű, gondolom Élise tánctársa, meg van egy magas vörös, Donncha Írországból.

Elkezdtem ezen gondolkodni. Ezek szerint a párosok mindkét tagját ugyanazokkal a másik országból jött párosok tagjaival rakták össze egy szobába. Bizonyára így sokkal könnyebb volt már csak azért is, hogy egymás mellett helyezkedtek el a szobáink, szóval ha valami fontos dolog történt, akkor én és Áron körülbelül egyszerre tudtunk így értesülni róla.