Kolozsváros olyan város...

34. | Nyomozás

Értetlenül, dühösen siettem vissza a szállásunkra. Miután a főszervező gratulált mindenkinek a továbbjutás miatt, mindenkitől beszedték a telefonokat "nem kell a felkészüléshez zavaró tényező" címszó alatt. Ebből következtethetően pedig nem tudtam válaszolni Steph üzenetére sem. Csak reménykedni tudtam benne, hogy még időben sikerül visszatérnem és beszélhetek velük, különben megemésztett volna a tudatlanság a maradék egy napban.

Egy nap. Mindössze ennyire voltunk attól, hogy mindennek vége szakadjon és haza menjünk a családunkhoz. Miközben ők odahaza élték mindennapjaikat, addig mi magunk is egy családdá váltunk a napok folyamán. Az pedig, hogy már a második párostól búcsúztunk, akik közel álltak hozzánk, egyáltalán nem esett jól.

A jármű, ami a reptérre kellett, hogy vigye a kiesett párokat, még kint állt a szállás előtt, így megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy megérte a nagy sietség. Átvágtam a recepción és türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen a lehívott lift. Áront még valahol útközben elhagytam, mert nem tudott olyan gyorsan jönni utánam a lapszoknyájába. Flann és Donncha pedig megígérték, hogy tartják a frontot a táncházban, ameddig én távol vagyok. Ez részben amiatt volt, hogy el tudják majd mesélni mennyiben változott meg a hangulat, miután az utolsó kieső pár mindenkit ledöbbentett.

Egy kis csipogás adta a tudtomra, hogy megérkezett a felvonó, aminek ajtaja csigalassúsággal nyílt ki és aminek túloldalán két ismerős alakot pillantottam meg. De nem is az döbbentett meg, hogy bőrönddel a kezükben készültek elhagyni a helyet. Hanem Stephanie dühös tekintete, ami egyenes rám irányult, amint meglátott engem.

- Steph! - kezdtem bele szomorú hangon, azonban ő feltette a kezét és egyből félbeszakított.

- Ne, Aliz! Én megbíztam benned, de te átvertél minket, csak hogy bekerüljetek az élő adásba. Mit ne mondjak szépen eltervezted az egészet, bravó!

Gúnyosan tapsolt a kezével és kikerült, hogy ott hagyjon engem a gondolataimmal együtt, azonban én ezt nem hagytam. Meg kellett tudnom, hogy mi történt. A lány mögött Franz csak lehajtott fejjel baktatott. Éreztem, hogy ez most csak Steph és az én harcom lesz.

- Mégis miről beszélsz? - kiáltottam utána, mire egy percre ledermedt, megfordult és ott hagyva a bőröndjét közelebb lépett hozzám. Szeme csak úgy világított a dühtől, miközben közeledett felém.

- Hogy miről beszélek? Arról, hogy míg mi el voltunk a programon, te írtál egy levelet a nevedben, aminek az volt a lényege, hogy sok sikert kívánsz nekünk a selejtezőre és raktál mellé egy muffint is, amit a srácok szobájában hagytál. Franz pedig ezt természetesen megtalálta és a süteményt is megette, amibe mint utólag kiderült hashajtó volt rakva, emiatt pedig ki sem tudott jönni a mosdóból, aminek következtében minket kizártak a versenyből. Mindennek tetejébe pedig le is merültem, így írni sem tudtam senkinek, hogy mi a helyzet, csak miután elegendő volt a töltöttségi szintem. Hát erről beszélek.

Próbáltam feldolgozni mindezt, de nemigen sikerült. Levél, muffin, hashajtó? Mégis miért csináltam volna mindezt? Még csak abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán a konyhások beengednének - e főzni vagy, hogy honnan szereznék és legfőképp mikor hashajtót. Itt valami bűzlött, de nagyon. A volt szobatársam pedig nem akart hinni nekem.

- Tudod mi az az egy dolog, amiért nem szóltam erről egy szervezőnek sem? - törölt le egy könnycseppet az arcáról, mire nyeltem egy hatalmasat. Sejtettem, hogy mire akart kilyukadni. - Mert akkor titeket zártak volna ki és én nem akarok olyan lenni, mint te. Nagyot csalódtam benned Aliz, azt hittem barátok vagyunk.

Szívszorító volt mindezt hallani, de tudtam, hogy nincs sok időnk. Hamar el kellett hagyniuk a szállást és szerintem lassan kezdték túllépni a megadott időkorlátot.