Kolozsváros olyan város...

32. | Legényes

- Ez nekem nem fog menni!

Áron fejcsóválva ismételgette ezt az egy mondatot, miközben fel - alá járkált a próbateremben. Steph - ék jutalma miatt úgy szervezték a napot, hogy a délelőtt folyamán voltak a páros próbák, délután pedig a karikázó, illetve a legényes betanítása. Még el sem kezdtük a páros részt, csupán egy forgást mutattam meg a fiúnak, amit ő megpróbált leutánozni és hát... kevésbé sikerült neki.

- És még ti mondjátok mindig a próbákon, hogy nektek sokkal nehezebb dolgotok van. Azért elmondom Áron, hogy a forgás se könnyű. Nem elszédülni meg minden. - jegyeztem meg mintegy mellékesen, hogy ők egyébként otthon néha azzal jöttek, nekik a legényes sokkalta nehezebb, mint nekünk "össze - vissza forogni".

Azért valamennyire sajnáltam. Nekem még mindig könnyebb dolgom volt, mivel korábban már gyakoroltam be lépéseket, ő viszont ezelőtt még sosem forgott vagy karikázózott. Te jó ég! Ha a családom ezt a produkciót valaha is látni fogja, szét nevetik az agyukat rajta.

- Oké elismerem, a ti részetek is nehéz. Sőt mi több, ez sokkal nehezebb!

- Drágám, akkor még nem vettél részt karikázóban! Ha most meghalsz, akkor azt imádni fogod. - nevettem el magamat az ábrándképeken, amiken Áron éppen a délutáni próbán próbált meg érvényesülni.

Csak egy mogorva pillantást kaptam válaszul, majd ismét megpróbálkozott a forgással. Ezúttal már sokkal jobban ment neki, csak a végén véletlenül megbotlott és úgy zakózott egyet, mintha pénz után kutatott volna. Több se kellett, dőltem a nevetéstől és a könnyeimet törölgetve néztem rá.

- Na mi az, mit találtál?

- Haha, nagyon vicces. - felelte ironikusan, miközben felkelt a padlóról és letörölte a tenyeréről a koszt. - Inkább térjünk át a páros részre, lehet úgy könnyebb lenne összerakni.

Tehát Áron javaslatára úgy döntöttünk, hogy inkább úgy csináljuk a dolgokat, ahogyan eddig, vagyis a páros részt gyakoroljuk be, közben pedig megszáll az ihlet és belecsempészünk forgásokat meg külön részeket is. Igen ám, csakhogy a páros részt is fordított felosztásban kellett csinálnunk, tehát neki kellett a vállamra raknia a kezét, nekem pedig fogni a lapockáját/derekát. Mi pedig már ott elnevettük magunkat, hogy összeálltunk.

- Nagyon hülyén érzem magam! Olyan, mintha legbelül tudnám, hogy nem itt kell igazából tartanom a kezemet, mégis nehezemre esik, hogy ne a válladra tegyem. Ami most jó is, hogy itt tudom tartani, mert pont ez a lényeg, de ugyanakkor furcsa.

- Egyetértek veled. Tudod te, milyen nehéz lesz, hogy nem én vezetlek téged? Herótom van attól, hogy nem a vállamon lesz a kezed, olyan... természetellenes. - értett egyet velem a fiú is. - Mindegy, kezdjük el! Az időnk véges. De előtte még... remélem csujogatni is kell majd, az még megy is. Széri hídon hasadás szerelmes a muzsikás! - kiabálta elvékonyított hangon.

Könnyeimet törölgetve világosítottam fel róla, hogy ez egyébként más tájegység volt, de nem nagyon foglalkozott velem, hanem fújta tovább, ami még eszébe jutott.

Nem sokkal később, miután kellőképpen kinevettük magunkat és a feladatra összpontosítottunk, ismét összeálltunk és ezúttal már viszonylag jobban vissza sikerült tartanunk a nevetést, de még mindig akadt egy pár visszafogott horkantás. Ez a fordított nap egyszerre volt könnyű, de mégis nehéz és vicces. Szóval lényegében el voltunk vele.

[...]

- A Nagyecsedi Fekete Szemek jól el szórakoznak ott magukban?

Daniel és a verseny résztvevői mind érdeklődve fordultak felénk hátra. Steph, Franz és Áron valamiről éppen beszéltek, mielőtt a német pár elment volna a délutáni programjukra, ezt szakította félbe. Furcsa volt látni, hogy utcai ruhát és nem pedig a verseny által adott felsőt, illetve próbaruhát viseltek.