A száguldó cirkusz és én

1.rész - Ausztrália

Izgatottan csuktam be a bőröndöm. Most már háromezerszer átnéztem, mindent elraktam. Vigyorogva ültem le az ágyamra és kifújtam a levegőt: „Nem fogok tudni aludni egy percet sem." Életem legizgalmasabb tíz hónapja állt előttem. Sok-sok éves munka, sírás és gyötrelem után elértem az álmom. Lediplomáztam gépészmérnökként és építészmérnökként, és egy évig követem a Forma-1-et helyszínről-helyszínre! „Vajon milyen lesz? Sikerül majd mindenkivel találkoznom? Olyan lesz, mint ahogy azt elképzeltem?" Az órámra pillantottam – 00:08 – még rengeteg időm van. Kimentem a konyhába egy kis vízért, majd megpróbáltam aludni. Nem jött össze. Hatig össze-vissza forgolódtam, majd feladtam és kikeltem ágyamból. Átkaptam egy edzőcuccot és elmentem futni. „Honnan jön ez a sok energia?" tettem fel magamban a költői kérdést. Egy óra futás után otthon letusoltam és készítettem reggelit mindenkinek. Mire kész lettem Bettyn kívül mindenki felkelt.

(A családommal Budapesten laktunk a 16. kerület kertvárosi részén egy nagykertes házban. Akkor költöztünk ide amikor megszületett idősebbik húgom, Betty, én ekkor már majdnem 10 éves voltam. Majd 3,5 évvel később megszületett kisebbik húgom is, Dorothy. Nem volt titok, én egy becsúszott gyerek vagyok, anya 20 évesen szült. Apukám vállalkozó, már több cégnek is ő a feje. Anyukám miközben engem nevelt kijárta a gazdasági egyetemet is, így ő bankár jelenleg. Most, hogy végeztem az egyetemmel ezután az év után tervezek munkába állni, és el is szeretnék költözni itthonról, kialakítani a kis saját életem.)

- Szia Szívem! – nyomott puszit homlokomra apa. – Aludtál?

- Nem, egy percet sem – vigyorogtam

- Fura vagy! – dörzsölte meg szemét Dóri. – Mi a kaja? – ült le.

- Rántotta vagy tükörtojás – vittem ki a serpenyőket. Fél kilenc körül megjelent Betty is, gyakorlatilag égnek álló frizurával.

- Jó reggelt! – morogta, majd a kávégéphez lépett. Meg tudtam érteni, valamikor hajnali három körül ért haza a barátnője szülinapi bulijából.

Reggeli után még összedobtam a kistáskámba a cuccokat, amiket kikészítettem az útra, majd a tükröm előtt csináltam egy képet és posztoltam is. Valószínűleg egy kezemen meg tudnám számolni hányszor vigyorogtam ennyire. A képen egy 25 éves lány állt, szürke melegítőben és vigyorgott, kezében egy repjeggyel. Kivittem a bőröndjeim a bejárati ajtóhoz, felkaptam sportcipőm és a kabátom, majd elköszöntem a lányoktól.

- Szia Dóri! – öleltem meg és puszit nyomtam arcára.

- Aztán nekem nehogy eltűnj, várom ám majd a képeket! – tette fel fenyegetőn az ujját.

- Igenis! – kacsintottam. – Szia Betty! – adtam puszit nagyobbik hógomnak is.

- Szia! Vigyázz magadra! – köszönt el egyszerűen, majd kiléptem a házból.

Az autóban, míg a reptérre mentünk végig hallgattam anya és apa óvó mondatait, majd miután könnyes búcsút vettünk a B terminál bejáratánál, én eltűntem a nagy tömegben, anyuék meg hazamentek. Tizenöt perc várakozás után megnyitották a beszállást a Dubaiba tartó gépre és már senki és semmi nem állíthatott meg, hogy „beteljesedjen" ez az álomszerű valóság. Habár nem most ültem először repülőn, soha nem utaztam még ennyire izgatottan. Természetesen levideóztam a felszállást és mindent is... Körülbelül egy óra után megéreztem az alvás hiányát, de továbbra sem tudtam aludni, így hát kértem egy kávét és mivel nem volt jobb dolgom, elindítottam egy filmet. Jártam már a dubai reptéren, de mindig ámulatba ejt az egész létesítmény. A profizmus, ahogy az egész reptér működik, a környezetről nem is beszélve. Amíg az átszállásra vártam, beültem egy étterembe és rendeltem ebédet.