A száguldó cirkusz és én

6.rész - Kína

A második szabadedzést eső szakította meg, ezidő alatt nem is mentek ki autók a pályára. Sőt! Lewis úgy döntött, hogy meglepi fanjait, így az állószektorba baseball sapkát dobált edzőjével, Angelával. A szabadedzés után kontaktot cseréltünk Kioval, így másnapra is megbeszéltük, hogy együtt fogunk szurkolni. A kedves lányt elkísértem ahhoz a kijárathoz, ami neki kellett, majd elbúcsúztunk és elindultam az „én" kijáratomhoz. Persze a csodás három kilométeres sétámon leszakadt az ég, én meg Kio táskájában felejtetten az „új" esőkabátom... Sóhajtva lépkedtem tovább. de lépteimet nem gyorsítottam fel, mert tudtam, hogy a három kilométer bárhogy számolom három kilométer marad, ami pont elég idő arra, hogy bőrig ázzak. Épp a pálya „közepén" lehettem, amikor egy fekete Mercedes lassított le mellettem.

- Lám, lám – húzódott le az ablak – Ismét összefutunk – mosolygott Lewis.

- Micsoda véletlen – mosolyogtam és megálltam.

- Könyörögni kell, hogy beszállj? Vagy ennyire szeretsz megfagyni? – nyitotta ki az ajtót, én meg bepattantam az autóba.

- Ah! Így tényleg érezhető, hogy hideg van odakint – borzongtam meg – Bocs az ülésért – utaltam arra, hogy összevizeztem az egészet.

- Á semmi! – mondta, miközben hátra hajolt a csomagtartóba.

- Mit csinálsz? – néztem rá furán.

- Van fekete vagy fehér – tolt orrom elé két pólót – Melyik?

- Lewis? – néztem rá kérdőn.

- Ha így maradsz megfázol – magyarázta – És...

- Nem, nem – vettem el a feketét és megtöröltem vizes arcom, majd magam alá helyeztem – Így ni. Ennyi elég lesz.

- De...

- De már ez is több, mint amit bárki tenne.

- Nem vagyok bárki – mondta.

- És ennek én roppantul örülök – néztem rá hálásan – És köszönöm a szívességet is. Jövök eggyel.

- Ugyan. Semmiség – legyintett – Angi, jó az ha kidobunk titeket hamarabb? Onnantól átveszem – magyarázta.

- Persze. Akkor még értekezlet előtt elviszem sétálni Roscoet meg Cocot.

- Te vagy a legjobb! – kacsintott.

- Tudom édes – nevetett, majd tovább vezetett.

- Miattam nehogy már plusz kitérőt tegyél! – lobbantam fel – Van metró, meg taxi is. Megoldom simán.

- Csuron vizesen... Biztos, hogy nem – mondta Lewis.

Az út további részét elcsevegtük. Azaz Lewis mesélt, én meg megszeppenve kérdeztem néha. Miután Angiék kiszálltak ugyanez folytatódott. Lewis az utat figyelte, én meg őt. Sokkal közvetlenebb volt, mint azt a médián keresztül hittem. Olyan kedves, vidám és lelkes volt, hogy rájöttem kevés ilyen ismerősöm van. Ahogy mesélt én is egyre jobban ellazultam. Az út végére már együtt nevettünk felváltva a másik sztoriján. Miután megálltunk megnyomta a vészvillogót, majd rám nézett. „Te jó ég! Milyen szép szemei vannak!"

- Örülök, hogy végre jóban lettünk – mosolyodott el.

- Én is. Habár még mindig felfoghatatlan és álomszerű ez az egész.

- Ugyan – legyintett az angol – Hölgyem - mutatott az ajtóra.

- Máris – nyitottam ki az ajtót – Köszönöm az utat – csuktam be az ajtót és bekopogtam az ablakon, mire az Lewis lehúzta – És Lewis!