Álomban élni (Befejezett)

3. Ha a lehetetlen is lehetséges

Elballagtunk. Már csak egy nyárra voltam az iskolától és ez az idő is csak úgy elrepült. Ekkor még nem voltak meg a testvéreim, így mentem a szokásos nyaralásra a nagyszülőkhöz és a keresztszülőkhöz, majd a nyár többi részét az iskolára való készülés vette el. Kaptam szép táskát, tolltartót, egy rahedli írószert és segédeszközt, majd megkaptam a szép új tankönyveimet... Más szóval vártam az iskolát.

Az iskolát ahova jelentkeztem nagyon megszerettem a tanárokkal együtt. Szerencsére nem egyedül mentem egy teljesen új osztályba, hanem egy óvodatársam is velem tartott. Nem, nem ő volt. Ő egy másik iskolába ment, oda ahova engem nem akartak felvenni, mert nem voltak tanárok szüleim. (Ezt a rendszert én sem értem a mai napig. ) Mindegy, ő és én nem egy helyre kerültünk.
Egy hét után azt a bátor kijelentést tettem, hogy itt akarok maradni nyolcadikig. Ohó! Ez a tévedés akár helyet is kaphatna a top tízes listán. Milyen hülyeséget gondoltam és hogy én mennyit tévedtem már, pedig csak 15 éves vagyok.

Szóval minden jó volt. Mókásan teltek a napjaink, szépen lassan megismerkedtünk mindennel. Megtanultunk írni, olvasni, számolni. Voltak rajz, tesi, ének óráink, sőt még egy gálára is felkészültünk. Majd eltelt az ősz, a tél, és már a tavasz nagy része is. Bevallom őszintén ekkor még nem sokat gondoltam a múltra.
Tavasz vége fele, egyik nap anya meglepetéssel fogadott: vendégségbe megyünk. Csak az nem mindegy kihez.
Biciklivel mentünk oda, ahova a cím szólt. Gyönyörű szép, napsütéses idő volt. A házuk világosan csillogott a környéken, hiszen fehér ajtajai és világos sárga falai voltak. Gondolom már rá jöttél kihez mentünk. A kapuban ő és a családja köszöntött minket.

A látogatás jó volt. Sokat játszottam vele meg az öccsével, meg mutatta a házukat, sőt még a szomszédnak is bemutatott engem. De egy jelenet rettenetesen maradt meg bennem: az iskoláról beszélgettünk. Ő a kanapén feküdt, én pedig az öccsével legóztam. Éppen rajtam volt a sor, hogy meséljek valamit. Nem kell nagy dologra gondolni, elmondtam milyen szabályok, szokások vannak az én osztályokban és iskolámban. Erre egy olyan választ adott, aminek nem is emlékszem a szövegére pontosan. A lényege az volt, hogy nagyon szigorúnak gondolja az iskolámat, finoman fogalmazva. De én nem a mondandóra figyeltem. Ledöbbentem. Egy olyan fiút vettem észre akkor, ott magam előtt akit én nem ismertem. Nem az a kedves, aranyos, szöszke kisfiú volt előttem, hanem egy bunkó, nagyképű és beképzelt valaki. Ezt mind nem mutattam ki és a véleményemet is megtartottam magamnak.
A látogatásnak hamarosan vége lett. Kezdett bennem tudatosulni, hogy ő teljesen megváltozott. Soha többé nem akartam látni. De ezt is csak akartam...

Most ugrok néhány évet. Nem akarlak fárasztani, holott még eddig is csak azt meséltem milyen volt az eddigi életem és lássuk be elég unalmas lenne ezt folytatni. Ilyenek voltak a következő évek is.
Barátságok szövődtek és mentek tönkre általam, hisz ez sosem volt az erősségem. A jó tanulók táborát erősítettem mindig is, így azzal nem volt gond. Versenyekre jártam szinte minden tantárgyból, mondjuk az már más kérdés, hogy ezek mennyire lettek eredményesek. Ez változó volt. Másodikban elköltöztünk a város másik felére és ekkor ez volt a hatalmas változás. Negyedikben meg megszülettek a testvéreim. Majd mikor felsős lettem az.

Ahogy nőttem egyre jobban nem tudtam beilleszkedni a lányokhoz, annyi eszem meg nem volt, hogy a fiúknál próbáljak barátkozni. Ebből lett a váló ok. Hatodikban betelt a pohár, megelégeltem a folyamatos zaklatásokat és megírtam a felvételit, ami persze nem sikerült elég jól ahhoz, hogy oda vegyenek fel ahova akartam menni. Így jött képbe a mostani iskolám. Első látásra beleszerettem, de nem úgy mint az általánosba.

Rettenetesen kedvesek voltak velem már a felvételin, ami nem mellesleg eredményileg a legjobb lett az évfolyamban, így biztos volt hogy felvesznek és később kedvesek voltak a beiratkozásnál is.
És itt várt rám az a bizonyos kés amit az élet beledöfött a szívembe. Ugyanis miután már fix volt, hogy oda fogok járni, a két anyuka találkozott és kiderült, hogy a testvérével együtt oda járnak. Tessék? Az lehetetlen! Egy városban élünk, ez tény és való, de miért pont abba a rohadt iskolába jelentkezett amibe én? Mikor ezt megtudtam a szívem kihagyott egy ütemet. Hat év alatt akármennyire akartam, nem tudtam elfelejteni. Ó, hányszor, de hányszor játszottam el azzal a gondolattal, hogy újra találkozunk és majd... Fogalmam sincs. Most nézhetsz hülyének, de tényleg fogalmam sincs. Van egy csomó emlékem, hogy mint a rossz romantikus filmekben állok az ablakban, énekelek és azt képzelem, hogy ő is rám gondol. Furcsa gondolatok egy 12 évestől... Utólag röhöghetnékem van magamtól.
Miután most jól kiakadtam, vissza is térek a lényeghez és előre szólok, hogy én már ennél csak szerencsétlenebb lehetek. Mert azon az estén amikor ezt megtudtam álmodtam. Vele álmodtam. Azzal a kisfiús, szőke hajjal és kék szemmel, csak már nagyként. És most ő volt nálunk vendégségben. Az álmomnak egy fő momentuma volt, mégpedig az, hogy megcsókolt. Gyönyörű álom... mely sosem lesz valós. Ennek ellenére menthetetlenül beleszerettem. Egy álomképbe. Szép, mondhatom!

A maradék pár hónapot nyomozással töltöttem el. Egy szakkör miatt járhattam hamarabb is oda, így az osztálytársaitól kérdezősködtem, bár őt magát sosem láttam.
Internetem is minden lehetséges oldalt megnéztem, de nem jártam sikerrel, mindössze csak egy fotót találtam róla, ami természetesen évekkel ezelőtt készült.
De közben lezajlott az utolsó évem is a Györgyben, majd megkaptam a szokásos kérdéseket, hogy "miért mész el?" vagy "miért pont oda mész, hisz jobb vagy annál!" meg ezek változatait és megszereztem a bizonyítványomat is. És legfőképpen megszabadultam az álbarátjaimtól. Hála az egeknek!

A nyaram a szokásos unalommal telt, csak ehhez még az is társult, hogy izgultam az új iskola miatt. Nyaraltam a mamáméknál, táborban voltam és a nagynéném elvitt Romániába, mégis nekem egy bizonyos nap jár a fejemben: augusztus utolsó péntekje, a találkozások napja.