Álomban élni (Befejezett)

7. Kedves Szakadna rá az ég!

- Nézd, szállingózik a hó!

Valóban. Már december eleje van és éppen ideje neki. A lányokkal perpillanat arról folytatunk egy 'komoly' diskurzust, hogy mikor adjuk oda egymásnak az ajándékokat.
- Rendben akkor mához számítva két hét múlva pénteken - jelentette ki Janka. Oké tehát két hetem van befejezni az ajándékukat. Lényegében ugyan azt kapják mind, csak más kivitelezésben: egy kézzel festett dobozt, benne az általam csinált nyaklánccal vagy éppen karkötővel. Remélem sikerül!
A napok hihetetlenül gyorsan telnek. Dolgozat, dolgozat hátán és állandóan van mit csinálni. A kórussal például egy koncertet vettünk videóra, hogy azt az osztályok megnézhessék. Vagy röpin meccsre készülünk. Jó, kivételesen a magánénekkel és a szolfézzsal nincs semmi. Repül, repül aztán hopp, itt a hétvége. És ez így megy folyton folyvást.

Ma hétfő van.
Éppen kémia órára sétálunk a folyosón. Még jó, hogy csak erre az egy órára kell kimozdulnunk a termünkből tesin kívül! És még jó, hogy utálom a kémiát!
- Ó, hogy szakadna rá az ég!
- Hol van? - kérdezik kórusban a lányok.
- A folyosó végén: kék kabát, zöld táska.
- Iiiily... - hangzik az egyöntetű dünnyögés.
Nos, igen. Hogy mi van Márkkal? Ó, vele minden rendben. Ha lehet most még idiótább mint volt. Hogy beszéltünk e legalább? Ó nem, nem beszéltünk. Sőt inkább már köszönni sem próbáltam neki. És hogy mi volt ez az egész? Egyszerű: ha azt mondom, hogy 'Szakadna rá az ég', akkor a lányok már tudják, hogy kiről is van szó. Egyszerűen csak már nem tudom, hogy mit gondoljak róla. Nem vagyok biztos semmiben. Csak annyit tudok, hogy ennek véget fogok vetni. Már csak a saját érdekemben is. Vajon mi a faszért ragaszkodok ennyire pont ő hozzá?

Hétfő lévén csak ketten ebédelünk Gittával, mert a másik kettő elment a lyukas órájukban. Komolyan csak nekem nincs soha egy lyukasom? Jól rakták össze az órarendemet...
Nem voltunk sokan az ebédlőben, melynek oka, hogy sokaknak utolsó óra volt. Csendben ettünk, pontosan addig amíg meg nem szólaltam:
- Megígértem, hogy elmondom. Mit akarsz tudni? - kérdeztem barátnőmet.
- Miért utáljuk? - tette fel fél vállról a kérdést.
Kicsit el kellett gondolkodnom. Tudtam a választ, csak próbáltam egy elfogadható formába önteni azt.
- Tudod kicsiként barátok voltunk, csak iskolásként már nem igazán találkoztunk. Aztán mielőtt ide jöttem hatosztályosba, akkor megtudtam, hogy ide jár és egy álom miatt beleszerettem. És azóta szerelmes vagyok belé, de mindig csak én próbálkoztam, ő meg semmit nem tett, tehát nem hiszem, hogy akár csak a barátom is akarna lenni - amit mondtam az igaz is volt. Én köszöntem, én beszéltem, de ő semmit nem csinált. Keserűen mosolyogtam - Tudod, eleinte még azt hittem, hogy van esélyem, de látod most hol tartunk. Bár lehet, hogy ez nevetségesen hangzott egy 15 éves szájából - nevettem el magam.
Én tényleg azt hittem egy jó darabig, hogy van esélyem. Például folyton bámult. Mondjuk a szemkontaktust sosem tudtam vele megtartani.
Mostanában inkább már csak lehajtott fejjel elmegyek mellette a folyosón. És a legjobb az egészben az, hogy nem találom a kérdéseimre a választ. Miért van lassan már enyhe gyűlölet a mondataimban róla? Miért ragaszkodom ilyen görcsösen hozzá? Miért fáj ez nekem ennyire?

- Annyeonghaseyo! - köszöntem a lányoknak vidáman. Természetesen koreaiul. Kezd rám ragadni.
- Annyeong! - köszöntöttek fáradtan, de mosolyogva.
Mai reggelem is ugyanúgy telt, mint szokott. Lepakoltam a táskámat, kabátomat és lefertőtlenítettem az asztalt. Mindig koszos.
Kicsit izgulok, hiszen ma adjuk egymásnak oda az ajándékainkat. Már csak Gittát várjuk.
- Ééés az emlegetett szamár! Annyeong! - kiabált Janka, amikor megjelent Gitta az ajtóban.
Én csak mosolyogtam egy jót.
Örültek neki. Tetszett nekik az ajándék. És én ettől ujjongani tudnék.
A karácsony ugyan úgy telt mint szokott, a téli szünet meg egyszerűen elröppent. Mintha itt sem lett volna. Gyorsan vissza kellett menni az iskolába.
- Na hogy telt a szünetetek? - lépett be az osztályfőnök.
- Gyorsan! - feleltük egyszerre mindannyian.
Az osztályfőnök egy bólintással nyugtázta válaszunkat és hozzá is kezdett az órájához.

A félévhez közeledve egyre több dolgozat jut nekünk, mert hát miért is ne és kezdem számolni az átlagokat, hogy miből hogyan állok. Úgy néz ki hogy a szokásos formámat hozom. Ez így rendben.
Most éppen szünet van. A cuccaimat pakolom elő bioszra, amikor is megakad a kezem valamiben. Egy lila notesz. Hát persze a lányoknak megígértem, hogy megmutatom, ezért reggel bedobtam a táskámba. Hihetetlennek érzem, hogy már több mint egy éve írtam bele az első dalomat.
Egy dolgot nem említettem eddig. Azt hogy hetedik nyarán, ha pontos akarok lenni augusztus végén elkezdtem dalokat írni. Az elsőt addig formálgattam, amíg számomra tökéletes lett. Elkezdtem megmutatni az énektanáromnak, irodalomtanáromnak, osztálytársaimnak, meg a körülöttem lévőknek. És tettszett nekik. Ez is egy álmom volt.
Kicsi koromban sokszor mondtam, hogy én majd táncos leszek vagy én majd lovas leszek és ehhez hasonló csacskaságokat még, amik biztosan nem lettek volna már belőlem. De azt sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis csacskaság, ha csak egy kis mértékben is, de valóra válhat.
Megígértem, hogy megmutatom így elkezdtem egy dallamot dúdolni. Majd pár pillanattal később egy szöveg is társult hozzá.
A dal rólam és róla szólt. Mint egy mese, úgy énekeltem el. A dallama lassú és elbeszéli azt amiket egy éve éreztem. De lehet, hogy még mélyen most is érzem.
A szöveg visszaidézése közben elmosolyodtam. "Az emlékeink adják vissza a gyermekkorunkat." Ha ki kéne emelnem belőle egy mondatot, ami fontos, ez lenne az. Egy szöveg ami elmeséli az emlékeimet, amit sosem felejtek el. Vajon ő elfelejtette volna? Ugye neki is szép emlékek? Márk, ugye?
A hangom elhalkult és végre ránéztem a lányokra. Szerették, az arcukra volt írva. És én csak mosolyogva hallgattam meg őket.

Egyszer véget vetek ennek. Valahogy. Egyre jobban utálom azt az érzés ahogy kötődök hozzá. Egyáltalán miért kötődök hozzá? Ez az, amire sose fogok választ találni.
Ha ebbe így belegondolok, talán egy ötletem már van. Csak ahhoz is bátorság szükséges.
Hol volt egyszer... milyen igaz már!

Miért kell nekem az álmaimban élni?