Álomban élni (Befejezett)

11. Szerencsétlen

- Gitta! - sírok fel, amint meghallom a hangját a telefonban.
Már haza értem. Otthon nem tartózkodik senki és per pillanat ennek mindennél jobban örülök. Az ágyamon ülök és sírok a telefonba, az értetlen Gittámnak.
- Jó, jó! Nyugodj le és mond már el, hogy mi van!? - hallom a hangját.
Én pedig elkezdem. Mivel egész héten nem beszéltem velük mindent az elejéről, hiszen a hétfői jelenetemet sem magyaráztam meg nekik.
És én csak mondom, mondom és mondom. Közben bele-bele hüppögök.
Amikor befejeztem pedig újra sírok. Az egész heti feszültségem jön most ki sírás formájában. Gitta pedig végig hallgat, nem rakja le.

Két óra. Ennyit álltam a harmadik emeleti ablakban. Fél óra után elkezdtem megcsinálni a házim, mert hétvégén úgysem fogok tudni ezzel foglalkozni. Aztán olvastam. Majd újra bambultam ki az ablakon. Már volt hogy bele-bele dörgött az ég a nagy csendbe, ami körülölelt, de még mindig vártam. És vártam.
De nem jött el. Nézem az órát. Tizennégy nulla-nulla. Háromnegyed három. Fél négy.
Utoljára négy óra előtt két perccel néztem rá, és akkor pattantam fel. Felkaptam a táskámat és lerohantam a lépcsőn.
Amint kiléptem a kapun, mintha dézsából öntenék szakadt rám az ég. Milyen irónikus! Loholtam a buszhoz.
És így juttotam el oda, ahol most tartok.

Miután elmondtam mindent Gittának és megköszöntem, hogy ő meghallgatott, leraktam a telefont mondván, hogy eleget hallgatta a sírásom, szinte azzonal elnyomott az álom.
Vagyis csak aludtam.
A családom többi tagja valamikor fél nyolc körül érhetett haza, akkor keltem én is. Lementem vacsorázni valamit, majd vissza is iszkoltam mielőtt észre veszik az arcom. De vissza aludni már hajnalig nem tudtam.
Azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetek ilyen szerencsétlen. Visszagondolva, benne volt a pakliban ez is, hogy nem jön el vagy esetleg a porig aláz. Azt sem bántam volna, mert legalább beszéltem volna vele. De így jártam...

Talán a bizonytalanság a legroszabb. Amikor nem tudsz biztos választ.

Hétfő, én úgy szeretlek! Ma szép napunk lessz, legalábbis a jelentés ezt mondja. A hétvégén kialudtam minden bajomat és ma megpróbálok mosolyogni. Nem adom fel, próbálkozni lehet.
- Annyeonghaseyo! - köszönök vidáman.
- Annyeong! - kapom is a mosolygós választ.
- Nem szeretnél valamit elmondani? - kérdezi Emma miközben a dzsekimet viszem a fogasra.
- De csak ha szeretnéd! - teszi hozzá Janka.
Hát igen. Gittának meghagytam, hogy ne mondja el a kis 'játékomat', majd én közlöm, hogy nem őrültem meg.
- Hát jó - adom be gyorsan a derekam, és egy héttel ezelőttől kezdve szépen megmagyarázok mindent.

Amint elmondtam mindent nekik, a feszültségem eltünt, habár a szívem nem lett könyebb attól, amit nem tudtam vele megosztani.

- Nananana... héj!
- Nananana... héj!
Hittan óra van. Vagyis, jobban mondva csak volt, mert a tanár tíz perc után elengedett minket. Mi meg Jankával elfoglaltuk a termet és kornyikálunk, miközben rajzolunk. Hogy mikre rá nem vesz!
- Ezt szeretem - motyogja mosolyogva a melettem ülő. - Nem azt amikor mogorva vagy - néz rám.
- Egyetértek.
Sokkal jobb a kedvem. Nem lesz egyszerű tovább lépni, de magamnak okoztam, nekem kell megoldanom. Viszont egyet eldöntöttem: depressziós, szomorú, mérges, mogorva nem leszek. Nem ér annyit az egész.

Hogy elkerüljem ezeket nem hagytam magamat gondolkodni. Mindig csináltam valamit. Ha nem tanultam (mert estek a jegyeim, így muszály volt), akkor zongoráztam. Ha nem zongoráztam, akkor énekeltem, olvastam, és igen Janka örömére rajzoltam. Szóval mindent csináltam.
Egy dolog viszont megmaradt: a péntek. Mióta nem jött el, minden héten (vagyis eddig mind a háromszor) elkérek egy kulcsot és felmegyek a harmadikra. A tanárnő megbízik bennem, ezért adja oda az ének terem kulcsát, én meg ott töltök egy-két órát és zongorázok, énekelek vagy csak úgy vagyok.
Nem keresek okot erre a tettemre és nem is fogok, egyszerűen megpróbálom nem hozzá kötni semmimet. Csak más indok lehet nem is lenne.
- In case you don't live forever, let me tell you now. I love you more than you'll ever wrap your head around. In case you don't live forever, let me tell you the true: i'm everything that i am, because of you... - énekeltem ma. Nagyon szertem ezt a dalt. Találó szövege van. Bár, ha bele gondolok, és eszembe jut, hogy mit mondott Ben Platt, miért írta, inkább nem mondok semmit.
- Na szépen elszaladt az idő - állapítom meg bekapcsolva a telefonom. Felveszem a földről a táskámat és elindulok a buszhoz.
Lefele menet a lépcsőn elgondolkozok valamin, amit rögtön el is felejtek, mert hírtelen nekimegyek valaminek. Vagyis inkább valakinek...
- Ne haragudj... - nem fejezem be. Miért? Mert ilyen nincs. Senki nem lehet ennyire balszerencsés.
- Nem történt semmi. De mit keresel még itt? - kérdezi ártatlan szemekkel Márk. Hát. Ilyen... nincs.
- Közöd? - kérdezek vissza és felhúzom a szemöldököm.
- Nézd, ha a múltko...
- Ne! Nem haragszom.
Pár másodperc kínos csönd után megszólalok újra:
- Egyébként fent voltam az ének teremben. Pár hete mindig ott vagyok ilyenkor.
- És mit csinálsz? - billenti oldalra a fejét. Most tényleg mindjárt kidobom a mögötte lévő ablakon, pedig megigértem magamnak, hogy nem húzom fel magam.
- Titok - és én ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést.
- Anna...
Nem érdekel, megyek továnbb a lépcsőn. Ez a két perc is bőven elég volt ahoz, hogy felbolygassa egyébként is nyugodatlan lelkemet. Körülbelül annyi kérdésem van mint égen a csillag. Mit keresett ez itt? Mit tettem azért, mert bele kelett mennem? Egyáltalán miért beszélt velem? És miért pont most?
Észre sem vettem és már a buszmegállóban teremtem. Hát legalább már csak órák kérdése és otthon is leszek.

Hétvégén akármit csináltam, a gondolataim azon a pár percen forogtak.
Most ezt miért kellett?!

- Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap. Jó dolgunk van, mint erdőn a madárnak! - dúdolgatok az iskolapadban. Vidám kis dalocska, még valamikor elsőben tanulhattam.
Könnyű hetünk volt. Nem volt dolgozat, sok óránk elmaradt és még az idő is egyre jobban jelzi azt, hogy közeledik a nyár. Az pedig nem jelent mást, mint a közelgő szünetet.
- Biztos nem akarsz velünk jönni? - kérdezi meg még egyszer Gitta.
- Nem, menjetek csak - mosolygok fel rá, amire egy ölelést kapok válaszul.
- Te lány! - erre a másik kettő is oda jött és megölelt.
- Szép hétvégét nektek! Annyeong! - köszönök el.
- Neked is! - jön kórusban a válasz, majd elhagyják a termet.
Én pedig csak visszaroskadok a székbe és nézek ki a fejemből.
- Ha így folytatom, még depressziós leszek. Na, még csak az kéne! - pattanok is fel és indulok el csapot-papot ott hagyva.
Ma nem kérem el a kulcsot.

Csak céltudatosan megyek fel a 3. emeletre.