Álomban élni (Befejezett)

8. Ha elvesztünk valamit

- Köszönöm! - mondtam és egy bólintással átvettem a lapot az osztályfőnöktől.
Már rég tudtam, hogy milyen lesz a félévim, de ezt minden évben lapon is kiosztják.
- Két négyes: kémia, angol. Év végére ki kell javítani - mondtam, majd a mellettem ülő Gitta azzal a lendülettel kivette a kezemből a lapot, hogy ő is szemügyre vegye.

Január vége van. Az idő rohamosan telik, én meg azt sem tudom hova nézzek.
- Mi van az ösztöndíjjal? - kérdezi az osztályfőnököm.
- Megvan - válaszolom boldogan.
Valóban, valamikor a napokban érkezett a levél, hogy megkaptam.
Még beszélgettem egy kicsit az ofővel, és valami tehetségfejlesztő programról beszélt. Én meg csak bólogattam. Mi van? Milyen kollégium? Mindegy, azt mondta elküldi.
Kedd van, így hipp-hipp-hurrá dupla némettel kezdek. Szeretem én, meg minden csak szenilis tanárunk van, akivel akkor sem tanulunk, ha éppen ott van az órán. Á, de nincs baj vele.
- Annyeonghaseyo, majd írsz! - ölelt meg Janka.
- Jó - bólintottam - Annyeong!
Unottan battyogtam fel az elsőre. Nincs kedvem tanulni.
A sarokban ott állt Márk. Már rég nem szokott rám nézni, így én sem sokszor ő rá. Még mindig helyes. Á-á-á, nem Anna, nem!

Két unalmas tanóra után kiléptem a terem ajtaján. Végre vége!
Sétálok a folyosón, majd az orvosi előtt meg kell, hogy torpanjak. Juci az ablakban ül és sír. Sír? Nem szokott, mi lelte?
- Szia! Mi a baj? - megyek és kérdezem tőle.
- Szia... Semmi.
Nem néz a szemembe, de jön Nati hála a jó égnek!
- Szia!
- Szia!
Fejemmel Juci felé biccentettem, ő erre meg felhúzta a vállát, jelezve, hogy nem tud mit tenni. Megfogta a karom és odébb húzott.
- Ma reggel halt meg a kutyája... - suttogta. Nekem meg elkerekedett a szemem. Hát így már világos mi baja! Rettenetesen össze volt nőve azzal a kutyával. Mindig ott ölelgette, cirógatta amikor csak lehetett. Szerencsétlen...
Amikor meg akartam ölelni, egyszerűen csak el lökött. Oké, akkor nem ölelem meg, csakhogy közben becsengettek. Jó, de én mégis mi a francot csináljak?
- Menj, maradok - tátog Nati.
- Sziasztok... - mondom bűnbánó arccal.
Ez a kis szituáció nem tartott tíz percnél tovább, mégis bennem felkavarta az álló vizet.

Elszomorított ez a dolog. Nem a kutya, hanem az amire a halála rá ébresztett. Anyának igaza volt. Már hetedikben, amikor összebarátkoztunk így 'hárman', már akkor mondta anya, hogy ne erőltessem, mert én nem leszek ugyan olyan barátja a lányoknak, mint ők ketten egymásnak, de én mégis hajthatatlan voltam és váltig állítottam, hogy ők nekem a világon a legjobb (igaz) barátaim.
Most pedig a saját bőrömön tapasztalom igazát. Már kezdtem egy ideje érezni, de valahogy most vágott fejbe. Tudtam, hogy én nem leszek olyan barátjuk, mint ahogy ők egymásnak. Tudtam, mégsem foglalkoztam vele. Tudtam, mégis év elejéig nem hittem el. Most meg kupán vágott az a tény, hogy én itt nem tudok segíteni.
A nap további részében nem beszéltem velük, csak később Natival.
Csodák csodájára elmaradt az utolsó órám, így valamiért vissza mentem a fő épületbe. A folyosón összefutottam Natival, és így elkezdtünk beszélgetni. Sok mindent mondtunk egymásnak, de a legfőbb téma az volt, hogy hogyan segíthetnénk Jucinak. De akárhogy csavartam a dolgokat a fejemben, mindig az jött ki, hogy ezt ők oldják meg. Ketten.
Mondjuk azt nem tudom, hogy ha egy kutya elvesztésénél ennyire el vagyok veszve, akkor mihez kezdek majd ha valamelyik családtagja távozik. Rajtam még ilyen baj nem történt, vagy csak nem érintett, így azt az esetet sem tudnám nagyon kezelni. De egy kutyánál? Ott még részvétet sem nagyon mondunk. Vagy mi...
Vagy másfél óra után köszöntünk el.

Otthon amikor anya kérdezte, hogy mi bajom van, kibukott belőlem minden. Hogy én tudtam, hogy ez van, de hogy ennyire azért nem számítottam, és hogy Juci vigasztalhatatlan, anya erre azt mondja, hogy csak egy kutya volt, de az meg nekik nem csak egy kutya volt, és én nem tudok hogy segíteni neki és nem tudom mit csináljak és mikor lett anyámnak igaza? Meg úgy minden.
Na akkor kaptam egy adag fejmosást. Hogy ő ezt mondta nekem, hogy adjam fel mert nincs értelme. Figyelmeztetett. Valóban, csak én basztam rá hallgatni.
Aztán kérdőre vonta a mostani barátaim, és hogy nekem lehet nem is kell barát. Na ez még jobban fájt. Bár lehet, hogy most játszom a hisztis tinédzsert, hogy nekem mindennel bajom van, de azért egyet kijelenthetek: ilyen barátaim még nem voltak. Csak vigyáznom kell a számra, hogy mit mondok. Nehogy elszóljam magam...

Hosszú nap volt, számunkra talán kicsit hosszabb. Veled volt már ilyen?
Na és pont ezért nem szabad a számon kiejtenem azt, hogy legjobb barát. Mert annak nincs jó vége. Számomra soha.

A napokban megoldódott a helyzet. Nati beszélt vele, így jobb lett Jucinak, és azt üzente, hogy tegyünk úgy mintha nem történt volna semmi sem. Ja, semmi.

Ma hétfő van újra. Most mondanám, hogy örülök neki, de nem akarok hazudni.
Most éppen a termünkben ülünk, kevesen, mert hittan lesz és ilyenkor csak páran jönnek át a másik osztályból, a többség pedig elmegy másik terembe.
- Szakadna rá az ég - mondja Janka az ajtó fele sem nézve.
De én viszont nem állom meg, hogy oda ne nézzek. Most jön be Márk néhány haverjával. Nem tudom mi ütött belém, de hangosan elkezdek énekelni. Biztos vagyok benne, hogy ha csak nem alszik el, hallja, mert kicsi a terem. Nem ordibálok, azért nem őrültem meg. Az éppen aktuális, általam agyonhallgatott angol pop dalt éneklem.
Van egy ilyen kattanásom, hogy azt akarom halljon énekelni. Talán mélyen azt hiszem, hogy ettől belém szeret, mint egy rossz drámafilmben. De azért még van józan eszem. Legalábbis remélem.
Csengő előtt abba hagyom és inkább beszélgetek Jankával.
A hittan óra unalmas, ezt kijelentem. Amióta elment a tanárunk egy pap jár be, ha bejön egyáltalán és ma konkrétan diktált, hogy majd abból írjunk dogát. Minek? De legalább hamarabb vége szokott lenni az óráknak. Ilyenkor mindig ott maradunk a teremben, mert nekem még lesz két órám, Jankának meg lyukas, tehát neki mindegy és a táblára firkálunk, vagy pedig hangosan zenét hallgatunk és arra kornyikálunk. Szeretem az ilyen időket.
Ha közösen marad el óránk, akkor gyakran csinálunk ilyeneket. Csak úgy vagyunk, nézzük ahogy Janka rajzol és esetleg mi is firkálunk, vagy pedig hülyülünk és csak úgy szétszedjük a termet. Na jó, kupit azért nem csinálunk, eszünk még van. (Többé - kevésbé...)

Telnek a napok. Vagy jól, vagy rosszul, de mindenképpen fárasztóan.
Ugye most jól csinálok mindent?
Nem rontok el sok dolgot, mint régen?
Remélem...
De mond meg nekem őszintén: hányszor fogom még azt megtapasztalni, hogy elvesztek valamit?
De, ha nem is válaszolsz annyit tudok magamtól is, hogy ennél csak nagyobbakat lehet bukni.
Nagyobb bajunk sose legyen! Ezt kívánom...

- Minek reménykedem?!