Álomban élni (Befejezett)

10. Üzenet a cetlin

-Már ha elege van az embernek, akkor lassan semmi sem számít.

Eltelt a tavaszi szünet, az óra pedig folyamatosan ketyeg, tehát szépen itt a május. Ma hétfő van, csak hogy pontos legyek. Biológia óránk lesz, arra kéne átnézni az anyagot, de senki nem azt csinálja. Minek, mikor úgy is egyes lesz annak, akit felszólít?
Ma nincs jó kedvem és nem tudok józanul gondolkodni. Egyszerűen csak most furcsa a légkör körülöttem, és ezt a lányok is láthatják, mert békén hagynak, amiért jelen pillanatban nagyon hálás vagyok.
Most csak fekszek a padon és kifele bámulok az ablakon. Az idő a kedvem szöges ellentéte: gyönyörű, májusi idő. A nap csak úgy ragyog.
A gondolataim sem értelmesek ma. Csak cikáznak a fejemben és versenyt tartanak, hogy melyik idegesítőbb:
- Szeretek énekelni... Van egy kattanásom: azt akarom, hogy hallja a hangom... Halljon énekelni... Azt a dalt, amit neki írtam... Hol volt egyszer... Mint egy mese... Róla és rólam... Csak egyszer... Hallja a hangom... Beszélnem kell vele... Csak egyszer hallja a hangom... Szeretek énekelni... A hangom...
- A hangom! - kiálltok.
Mint akit megrúgtak, úgy húzom fel magam ülésbe. A három lány csak pislog rám. Valamiről beszélhettek, emellett meg kis cetlikre rajzolgatnak.
- A cetli! Kaphatok egyet? - teszem fel a kérdést, mit sem törődve az értetlen ábrázatokkal.
- Persze... - nyújtja felém a tömböt Janka. Még jó, hogy világoskék színű a papír.
- Kösz. Szabad? - kérdezem most Gittát egy piros tollra mutatva.
Bólint.
Ahogy felálltam, úgy ülök le. Ma hétfő van. Lássuk mennyi idő kell nekem arra, hogy összeszedjem magam?
Ahogy a cetlire firkantom azt a két sort ami a fejemben volt, feltartom, hogy a lányok is lássák. Ha lehet, most még értetlenebb lett a tekintetük.
Aztán az ajtó irányába nézek. Ott van egypár haverja körében. Oké, még mielőtt meg gondolom magam felállok.
- Már ha elege van az embernek, akkor lassan semmi sem számít - mondom úgy, hogy csak a három lány hallja. Emma néz először az ajtó irányába a tekintetemet követve, majd ismét rám. Ezt még kétszer eljátssza, majd a másik kettő is követi. Most meg mind a hárman tágra nyílt szemmel néznek rám.
Nem állhatok itt mert még képes vagyok leülni és az egészet hagyni a francba! Baszki, biztos?
- Semmi sem számít, mindent felteszek egy kártyára - mondom inkább csak magamnak és ezzel kitrappolok a teremből. Még éreztem Gitta kezét a karomon, meg hogy Janka mondani akar valamit, de nem álltam meg. Ha megállok nem teszem meg. Megint. Azt meg nem akarom tudni milyen lelki állapotom lenne abban az esetben, mert sosem voltam erős.
A cetlit szorongattam a kezemben.
Lassan közeledtem felé, amikor észre vett. Szúrós tekintettemmel egy helyben tartom őt. Nem érdekelnek a körülötte lézengő emberek, csak megyek előre. Na akkor most!
Amint oda értem a megszeppent társasághoz, megfogtam a kezét, és nemes egyszerűséggel belecsaptam a cetlit. Ezzel sarkon fordultam és eltűntem a szeme elől. Még jó, hogy nem tudja az órarendem.

Péntek, hatodik óra után a 3. emeleten!

Talán most az egyszer igazán örülök annak a ténynek, hogy hétfő van.

A nap további részében agyilag használhatatlanná váltam, sőt otthon érzelmileg is. Nem mentem el egyik külön órámra sem, a nyolc órát is csak valahogy végig szenvedtem.
A lányok nem kérdeztek semmit. Ennek viszont örültem. Majd elmagyarázom. Péntekig még van három napom.

Kedd. Ó, hogy én mennyire szeretlek! Szeretem a félhatos ébresztőm. Szeretem, hogy anya kiabál velem, hogy induljak már el. Szeretem a reggeli futást a buszomhoz, azt meg még jobban, ha kimarad és egy eggyel későbbivel kell mennem. Ja és szeretem a mai napra csomagolt vajas zsömlét.
Ma sincs jobb kedvem, mint egy nappal korábban, úgyhogy amint beértem leültem a zongorához. Csakhogy rájöttem, hogy amit tudok játszani azokat már meguntam és nem élvezem, újat meg hiába kezdenék csak felidegesíteném magam. Így inkább leültem olvasni valamit a telefonomon. Értelmetlen, de legalább eltereli a figyelmem.
Német, ami ráadásul dupla, magyar, matek, tesi, kémia, földrajz. Ezeket végig szenvedtem és ebéd nélkül húztam haza.
Nem lesz ez így jó. Valamit csinálnom kell magammal vagy megőrülök.

Szerda reggel az ébresztőm előtt keltem pár perccel. Májushoz híven már világosban kelek hiába van hajnal. A madarak már javában csicseregtek az ablakom alatt lévő fán. Erre ébredni nem is volt rossz.
Hála a plusz tíz percnek amit nyertem időben elkészültem és nem kellett futnom. Még egy jó pont, hogy hamar beértem.
Gyönyörű reggeli idő van. Nincs is hideg, de nem is meleg. A nap is süt és madarak mindenhol. Szép!
Tehát minden okom megvan arra, hogy egy jó napom legyen, és ehhez még a kedvem is kiviruljon. De nem. Ma is olyan vagyok mint egész héten. Vagyis mogorva és nincs kedvem semmihez.
Az óráimat valahogy végig szenvedem, az éneket és az edzésemet pedig lemondtam. Nincs kedvem hozzájuk. Ebédelni sem megyek, nem akarom a lányok kedvét is elrontani, főleg úgy, hogy én magam sem vagyok biztos abban, hogy mégis mi bajom van. Legalább kicsit lennék jobb színész...

A csütörtök is elrepül. Semmi változás. Szép idő, körülöttem vidámság, én meg mogorva vagyok. Csak talán a mogorvaságom egy kis idegességgel van megfűszerezve.
Otthon használhatatlan vagyok. Nem akarok tanulni. Gyakorolni meg végképp. A holnapi napról már inkább ne is beszéljünk.
Nem alszok semmit egész este. Még az sem sikerül.

Nem lesz ez így jó...

Péntek reggel az ébresztőm rettenetes hangjára kelek. Komolyan, ha nem a telefonom volna, szerintem már rég a falhoz vágtam volna a készüléket.
Amikor letántorgok a fürdőbe, a tükör egy szörnyen ronda fejet és pluszba a szememnél a szokásosnál kétszer nagyobb és sötétebb karikákat mutat az üveglap. Szuper! Ilyenkor örülnék valami sminknek, de egy listányi okom van arra mért nem teszem, kezdve azzal, hogy nincs is itthon.
Mire elkészülök és felülök a buszra, kicsit rendbe tettem a gondolataimat. Nem tudom pontosan mi bajom volt a héten, de ennek ma véget vetek. Vagyis ezt remélem.
- Annyeong! - köszönök a lányoknak.
- De csinos ma valaki! - mosolyog rám Janka. Nos, a mai nap tiszteletére szoknyát vettem fel. Pedig még ehhez sem volt kedvem.
- Köszi - próbálok Jankára mosolyogni.

A tanóráimat unalmasan végig hallgatom, szünetekben pedig a padon fekszek és az ablakon bámulok ki. Ma nem a héten megszokott időjárás van: borús és lóg az eső lába. Olyan, mintha valami rossz előjel lenne.
Az idő gyorsan telik. Ma sem megyek ebédelni, inkább az utolsó órám után fogom a táskámat és egyszerűen felfutok a harmadik emeletre.
Az emeleten nem tartózkodik senki. Odamegyek az utolsó ablakhoz és kinyitva azt nézelődök.
- Tényleg mindjárt esik - motyogom magam elé.
Nem sok ideje csengettek, de kezdek kicsit ideges lenni, hiába tudom, hogy nem írtam konkrét időpontot. Remélem nem lesz katasztrófa, mint a hetem többi része.

Vagy nekem mindig tévedni kell?