Címlapsztori /Befejezett/

Második fejezet

Véletlen találkozás

Dennis fáradtan ült az íróasztalánál. Az utóbbi hetekben rengeteget tanult, de azt az ebédet így sem tudta száműzni a gondolataiból. Mihelyst nem volt, ami lefoglalja, újra látta maga előtt a másik mosolyát, csillogó kék szemét. Timo pont az a férfi volt, akit el tudott volna képzelni magának, de túl sok fotós követte minden lépését. Érezte a vonzalmat. Érezte a másikon, hogy nem hagyta hidegen. Csendes fiú volt, kerülte a felhajtást, de annyi ön- és emberismerete volt, hogy tudja kinek tetszik. A modellnek igen is tetszett, ami jólesett neki. Nem egy partnere volt az elmúlt években, de igazán egyik sem fogta meg. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is próbálkozott azzal, hogy testiségen kívül legyen köztük más. A családja miatt nem. Tudta hogyan állnak az olyanokhoz, mint ő. Évekig érezte a szorongást a templomban, ahová minden vasárnap mennie kellett. Ő hitt Istenben, a szeretetében és úgy gondolta, ha ez fordítva nem így lenne, nem teremti őt meg. Mikor rájött erre, felszabadult. Már nyugodtabb szívvel ült be az istentiszteletekre, amelyeket szeretett hallgatni és elgondolkodni az elhangzottakon.

A napok lassan teltek. Az ebéd után próbált utána nézni, hogy ki ez a rejtélyes modell, de túl sok információ nem állt rendelkezésére. Olyan volt, mintha másfél évvel ezelőttig nem is létezett volna. A mélyebb kutatásokról végül letett. Az ebéd másnapján lecikkezték az egészet és apja szúrós tekintettel méregette napokon át, így jobbnak látta direkt nem kutakodni, azonban a média minden, csak nem kegyes dolog. Timo napról napra híresebb lett. Rengeteg tévéműsorban látta, így esélye sem volt mindig kikerülni. Fél füllel hallgatta a showkat, amit húga nézett. Próbált úgy tenni, mint akit nem érdekel, de Elizabethet nem tudta átverni. A húga csendben figyelte őt. Dennis próbálta figyelmen kívül hagyni, ami nem volt nehéz az egyetemen elszenvedett cikizések után. Senki nem hagyta szó nélkül az esetet és hetekkel később is látta az újságot egy-egy évfolyamtársa kezében. Tudta, hogy rossz döntést hozott azzal, mikor elment, de már nem lehetett visszacsinálni. Azt senki nem tudhatta, hogy minden egyes alkalommal egy apró szúrást érzett a mellkasában, hogy néha azt kívánta, hogy abban az egy órában ragadtak volna örökre, amit együtt töltöttek. A családja látta, hogy valami bántja a fiút. Mikor elmesélte az iskolában történteket, az apjától csak egy lesújtó pillantást kapott, az anyja meg közölte, hogy meg is érdemli, mert odament. Elizabeth nem szólt, csak némán figyelte öccse minden rezzenését.

– Nekem hiába hazudsz. Tudom, hogy valami bánt és nem az iskolai dolgok. Minden csoda három napig tart – mondta Elizabeth, tízpercnyi hallgatás után, ugyanis eddig figyelte bátyját, aki a székében hátradőlt és meredt a semmibe. – Mióta csak létezünk együtt élünk – lépett hozzá közelebb és átölelte a nyakát.

– Csak a záróvizsga – felelte rutinszerűen Dennis.

– Nekem meg szárnyam nőtt – morogta fülébe húga. – Ki vele! Hogy hívják? – tért a lényegre.

Dennis nem szólt, bár tudta, hogy a hallgatásával is csak megerősíti húga felvetését. Szerette volna elmondani valakinek, de nem bírt megszólalni. Tudta, hogy a testvérében bízhat. Ég és föld a kettejük természete, de egymás minden rezdülését érezték mindig.

– Nem biztos, hogy akarok róla beszélni – mondta végül. – Bonyolult és agyrém az egész.

– Lehet, hogy te teszed azzá – jelentette ki Elizabeth, mire Dennis felhorkant.

– Mond, a magánéletemben mi az, ami egyszerű? – kérdezte elkínzott arccal az ikerfiú.

– Felnőtt ember vagy – kezdte magyarázni testvére. – Úgy élsz, ahogyan akarsz.