Címlapsztori /Befejezett/

Harmadik fejezet

Ilyen véletlenek nincsenek!

A napok lassan tova peregtek. Dennis minden percében a tanulásra igyekezett koncentrálni és kiverni a fejéből azt a rosszul elsült kávézást, ami nem volt egyszerű feladat. Élvezte azt a pár perc, gondtalan beszélgetést. Néha eszébe jutott, hogy meddig jutottak volna, ha a fotós nem pofátlankodik bele a beszélgetésükbe. Ilyenkor azonban rájött mindig, hogy bármi is történt volna köztük, előbb-utóbb címlapra került volna. Talán így jobb volt. Nem csinált hülyeséget, csak épp ezt tompán nyilalló szívének nem tudta megmagyarázni. Nem hitte volna, hogy lehet valaki iránt így érezni, mikor nem is ismeri, de a helyzet nagyon úgy festett, hogy gyengéd érzelmeket táplált a modell iránt. Ez nem hagyta nyugodni, állandóan ott motozott benne, bármit is csinált. Nem akart így érezni, de be kellett látnia, hogy ebbe most nincs beleszólása. Sajogni fog, tudta jól. Hetekig, talán pár hónapig, de bízott benne, hogy utána a múlt homályába vész.

A fotókat lehozta több bulvárlap is, így csoporttársai, szülei is tudomást szerzetek arról, hogy fiuk kivel tart fenn „barátságot". Elizabeth felvont szemöldökkel nézett testvérére a cikk olvasása után, de nem szólt, amiért kifejezetten hálás volt Dennis. A fiú tudta, hogy testvére füle mindig nyitva lesz a hangjára, de nem akarta elmondani, mert hangokká formálva túl valóságosnak érezte.

A fotók napvilágra kerülése után azt hitte, hogy újra cikizni fogják, de nem ez történt. Meglepődött, mikor lányok kezdtek közeledni hozzá. Már az évek alatt megtanulta kezelni őket és kedvesen nemet mondani. Ez azonban más volt. A lányok most autogramot akartak tőle kicsikarni. Kezdte visszasírni azokat az időket, amikor egy szerencsétlen ebéd miatt szólogattak be neki napi szinten.

A vizsgák után, amit kitűnőre tett le, nekiállt munkát keresni. Bejárta az összes könyvesboltot, szerkesztőséget a környéken, miközben egy pályázatra is benyújtotta egyik ifjúsági regényét. Egyik boltból sem jeleztek vissza, ami lelombozta és csak lézengett a házban. Jobb híján ráfanyalodott a bulvár nyomdatermékekre. Nem is egyszer találta benne vágyainak tárgyát. Kedvtelve figyelte őt a nyomtatott lapon vagy épp a tévében.

– Tetszik? – kérdezte hirtelen egy nevető hang. Dennis összerezzent, mert nem gondolta, hogy valaki láthatja. Azt hitte, hogy egyedül van otthon. Átlapozta az oldalt és próbált úgy tenni, mint, aki olvas. – Nálam nem jön be a kamu olvasás – huppant le mellé a húga.

– Bármit is felelek, jól nem jöhetek ki belőle – morogta a fiú.

– Bátyó – ölelte át. – Nem baj, ha bejön. Másnak is. – Dennis felvont szemöldökkel nézett rá. Ezt eddig is tudta, de kimondva valahogy fájóbb volt.

– De vajon másokkal is szeretett volna többet? – kérdezte halkan Dennis. Ezúttal Elizabethen volt a megdöbbenés sora.

– Ő... – hebegte.

– Igen – bólintott a testvére. – Legalább is, valamilyen szinten, ha érted mire gondolok – nézett jelentőségteljesen testvérére. Elizabeth bólintott, hogy érti, minimum biszexuális a modell.

– Akkor hol a gond? – vetette fel Elizabeth, mire Dennis visszalapozott az újságban.

– Itt – bökött a képre. – Valami nem oké ezzel az egésszel – mutatott az újságra újra. – Őróla miért nem tudja senki? Nem hinném, hogy megfontolt döntés lenne belekeveredni ilyesmibe. Nem szeretnék bulvárt robbantani. Annak jó vége nem lenne.

– Vagy igen – vetette fel testvére. – Végre felszabadulnál, és nem kellene minden lépésedre ügyelni.

– Lizzy, én el akarom mondani. Mindenkinek – mondta határozottan Dennis. – Csak nem így. Nem kiplakátolva. Nem az interneten. Az utóbbi időben gondolkodok, hogy Gedeonnak elmondom, mert kölyök korunk óta ismerem, de lelkészként fogalmam sincs hogyan fog reagálni rá. Ezért nem akarom és azért sem, mert úgy érzem, nála is borulna a pohár.