Címlapsztori /Befejezett/

Nyolcadik fejezet

Egy váratlan lehetőség

Dennis dermedten állt az ajtóban. Nem akart hinni a szemének. Még pislogott is, hogy biztos legyen benne nem álmodik. De a kép nem tűnt el. A másik ott állt előtte igazi valójában. Haja kicsit hosszabb lett, de tekintete még mindig olyan kék, mint amire emlékezett. Az arca ugyan befeszült, látszott rajta a zavar, de mégiscsak ő volt. Az, aki miatt már másfél éve nem lelte a helyét és ahogy most nézte, szíve újra hevesebben dobbant. Nem felejtette el, nem bírta a mélybe taszítani. Valamiért újra összetalálkoztak. Talán egy második esély lenne?

A modell szeme kissé guvadni kezdett, ahogy meglátta a szőke férfit. A haja most már hosszabban lógott vállára, smaragd tekintete ugyanolyan üdítő látvány volt, mint hónapokkal ezelőtt. A döbbenettel vegyes csodálat, ami kiült az arcára egyszerre volt nevettető és fájdalmas. Szíve felsóhajtott, de mégis szúrt. Húsz hónap telt már el, aminek minden egyes napján gondolt rá és most itt állt előtte. Egy mozdulat lenne, de nem bírta megtenni, mert nem akarta az elutasítást újra átélni.

– Szia! – találta meg először a hangját Dennis. Tekintetét le sem vette a másik arcáról, amit még mindig gyönyörűnek talált. – Hogy kerültél ide? – kérdezte csendesen.

– A szomszéd lakásba költöztem – szólalt meg Timo is. Hangja színtelennek hatott. Dennisnek szinte fájt hallani a megváltozott tónust.

– Te költözöl oda? – kérdezte döbbenten Dennis, miközben regényére gondolt. Az is így folytatódott, csak ott egymás melletti házat vettek meg. Ilyen véletlen nincs, futott át az agyán.

– Úgy fest, elhagytam a töltőmet – mutatta fel idegesen a telefonját Timo. – Otthon maradt.

– Adjak egyet? – érdeklődött szaporán verdeső szívvel a szőkeség. Most, hogy ott állt vele szemben a másik, mintha a szürkeség is oszlani kezdett volna. Hiányzott az életéből, annak ellenére, hogy nem is ismerték egymást kifejezetten.

– Jó lenne – bólintott a modell. A gyomra remegett, szíve úgy zakatolt, hogy attól tartott a másik meghallja. Azt hitte, túl tudott rajta lépni, de ahogy most meglátta, ugyanaz az izgalom lett úrrá rajta, mint első találkozásukkor.

– Gyere beljebb – invitálta Dennis izgatottan, de ő megrázta a fejét. Nem volt még erre készen. Hónapokkal ezelőtt egy szó nélkül távozott az életéből. Most nem fog besétálni újra, mintha semmi nem történt volna. Ahhoz még túl frissnek érezte az élményt. Tudta, hogy nem lehet elsiklani felette, mert csak szomszédok lettek, de időre volt még szüksége.

Dennis bólintott. Értette a másikat, bár nagyon fájt ez neki. Ám tisztában volt vele, hogy ő vétett nagyobbat annak idején. Nem akarta meghallani őt, az érveit. Ezerszer átfuttatta agyán a történteket és később úgy gondolta, hogy másképp is lehetett volna, de megijedt. Nem attól, hogy kidobták a nagyvilágba. Arra már készült. Hanem hogy húgát is magával rángatta és minden egy őrületes cirkuszba torkollott. Mai fejjel már lehet, tudta volna kezelni. Ezért a leckéért talán a szívével fizetett.

Idegesen túrt bele a fiókba. A keze remegett, ahogy kivette belőle a fehér színű kábelt. Próbált lélegezni, hogy a másik ne lássa mi zajlik benne. Szinte erőszakkal kellett fékeznie magát, hogy ne kérdezzen. Visszasétált az ajtóhoz és a másik felé nyújtotta a kábelt, de végig a szemébe nézett. A kékség ismét hívogatta. Úgy érezte, ha nem fürödhet meg benne, elsorvad. Hogyan volt képes eldobni magától ezt a csodát? Ma már nem értette, de tudta, hogy ez már nem is rajta áll.

Timo nem nyúlt azonnal a töltőért, csak nézte a másik szemét, arcvonásait. Szíve újra megremegett, csak úgy, mint mikor először látta, azon a furcsa ebéden. Vissza akarta őt kapni. Kereste, hívta, de a másik felszívódott. Lemondott róla és az élet újra felé sodorta. Véletlen lenne? Vagy az élet tényleg úgy képzeli, hogy ők összeillenek?