Albus Dumbledore emlékei Grindelwaldról [Befejezett]

Draco és a küldetés

A szőke hajú fiú remegve emelte fel a pálcát.
A homlokáról az álláig folytak az izzadság cseppek. Szőke haja nedvesen tapadt a halántékára.
Acél kék íriszében szinte teljesen eltűnt a pupillája, annyira fókuszált. A szemében áruló könnyek bukkantak fel, ahogy az igazgatót nézte a toronyban.

A csillagvizsgáló most sötét volt, kihalt és csendes. Egy pisszenést sem lehetett hallani, pedig Albus tudta, hogy a köpeny alatt ott van Harry Sóbálvány átokkal sújtva.

– Nem tudtam, hogy társaságot kapok – mondta kedélyesen a beteg igazgató.

– Hallgasson!

– Ez igazán modortalan a részedről, Draco.

– Nem tud maga semmit sem! – kiáltott rá a fiú, mire Albus az oszlopnak dőlt maga mögött.

– Akkor mondd el...

– Kiválasztott! A Nagyúr bízik bennem! Beengedtem a halálfalókat!

– Miért tettél ilyet? – a tekintete elkomorult, ahogy felfogta milyen események történhetnek most éppen az iskolában. – Hogy csináltad?

– Megjavítottam a Volt nincs szekrényt a Szükség szobájában... A párja a Borgin és Burkesben van...

– Igazán okos fiatalember vagy... De jobb célokra kéne használnod a tehetséged - mondta halkan az igazgató, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy az ifjú Malfoy mennyire rémült.

Draco a szeméből kitörölte a könnyeket és újra rászegezte a pálcát.

– Meg fogom ölni magát...

– Nem hiszem, hogy képes lennél rá. Draco, engedd, hogy segítsek...

– Hogy tudna segíteni?! – kiáltott rá a fiú kétségbeesetten. – Megjelölt! Hűséget fogadtam neki! – rántotta fel a talárja ujját, ezzel láthatóvá vált a bal alkarján tekergő kígyó a koponyával.

Az igazgató, ha lehetséges még inkább elfehéredett, bár ez nem látszott annyira az amúgy is sápadt bőrén.

– Van rá megoldás... Csak engedd, hogy segítsek...

Ebben a pillanatban jelentek meg a Lestrange fivérek Bellatrix kíséretében. A nő őrült vigyorral környékezte meg a testvére fiát, hogy suttogjon a fülébe. Mindenki más csak azt hangoztatta, tudták, hogy nem lesz képes megtenni. Bella azonban hitt a vérében, de nem láthatta a kétségbeesett arcát a fiúnak...

Ekkor jelent meg Perselus Piton. Most volt a sors fordító esemény... A próbája a hűségnek, amit tudta, hogy az igazgató elvár tőle...

Albus felé fordult és figyelte a haldokló férfi vonásait. Még a hosszú szakáll és haj ellenére is látta rajta, hogy szenved. Komoly fájdalmai lehettek, hiszen alig bírt egyenesen állni.

– Perselus, kérlek – szólalt meg Dumbledore.

Az emlékeiben egymást kergették az események. A szülei, a testvérei... De folyamatosan a tudatába nyomult Gellert arca, ahogy ugyanúgy könyörög neki. Nem, az nem könyörgés volt. Kegyetlen játék a szívével, amit azóta is birtokolt a fogságba esett férfi.

– Kérlek – nyomta meg a szót nyomatékosan. Tudta, hogy mit kell tenni, miért nem teszi már meg? Hamarosan úgy is vége lesz, hiszen az átok már lassan végez vele. Muszáj volt Perselus-nak megtennie... Valakinek, akiben bízott, hogy végig Lily Evans fiát fogja védeni.

– Albus! Kérlek, gyere velem! Még mindig meg lehet az álmunk. A nagyobb jónk! Amiben a muglik nem nyomják el a varázslókat, és boszorkányokat. Ahol nem bűn megtorolni a család sérelmét!

– Nem lehet – emelte rá a pálcáját a már idősebb Gellert-re. A haja a sok év alatt megőszült, ahogy őt sem kímélte az idő.

– Avada Kedavra – suttogta el kegyesen Piton professzor a gyilkos átkot, minek következtében a pálca zöld színű fényt lőtt az igazgató mellkasának. Ez elég volt ahhoz, hogy kibillentse a már félig holt igazgatót a kő korláton keresztül és a mélybe zuhanjon...

És még utolsó pillanatban is csak Gellert gyűlölettel teli tekintetét látta, mikor legyőzte...