Albus Dumbledore emlékei Grindelwaldról [Befejezett]

Albus és Gellert - Az utolsó

Kellemes csalódás érte, mikor kinyitotta a szemét.
Az erdőben feküdt. Hűvös szellő cirógatta meg az arcát.
Jól ismerte ezt az erdőt, hiszen rengeteget jártak erre Albus-szal, keresve a követ. Fényes volt minden...
Lassan ült fel és nézett körbe.

Döbbenten markolt a fűbe, mikor az erdő szélén észrevett egy padot. De nem is igazán a pad látványa zavarta meg, hanem az, hogy valaki ült rajta. Méghozzá egy nagyon jól ismert alak.

Hosszú barna haját fonatba rendezte. A vörös mellény finoman feszült a testre. A fehér ing alatt látszott némi izom, bár ez annyira elenyésző volt, hogy figyelembe sem lehetett venni.

– Albus! – kiáltott fel Gellert és felállva iramodott a pad felé. Bárhol felismerte ezt a férfit. Bárhogy felismerte. Öregen, ráncosan, vagy éppen fiatalon és gyönyörűen.

– Vártalak már – nevetett fel felé fordulva a fiatal férfi. Arcán ragyogó mosoly volt. – Bár nem hittem, hogy ilyen hamar utánam jössz majd.

– Albus... – torpant meg Gellert és savanyú ábrázattal állt meg. – Sajnálom...

– Ugyan mit? – lepődött meg Dumbledore és felkelt a helyéről. Észre sem vette, hogy hátrálni kezdett, hogy ne legyen közelebb hozzá volt szeretője.

Gellert kissé csalódott lett, de nem tudta hibáztatni a másikat.

– Amiért most hátrálni kényszerülsz...

– Sejtem, hogy mit képzelsz, hogy mi a baj.

– Nem képzelek semmit... Biztos vagyok benne, hogy tudom mi a baj. Nézd, én...

– Nem kell magyarázkodnod, azért jöttem ide, mert látni akartalak, de már nem várok tőled semmit sem. Elvesztettünk mindketten fontos dolgokat... De ez már mind lényegtelen. Mert itt vagyunk és már nem élünk. Csak el akartam mondani, hogy akármit is tettél, nem szűnt meg az irántad érzett szerelmem – mosolyodott el Albus, majd a kezében tartott könyvet a padra tette. Leengedte maga mellé a karjait és lassan elindult egy másik irányba. 

– Kérlek! Albus! Várj! Ne menj el – indult meg utána azonnal Gellert, majd nagy nehezen a földre terítette a menekülni kész Dumbledore-t. Grindelwald még most is, sokkal erősebbnek bizonyult. Vagy a viszontlátás tette ennyire gyengévé Albus-t? 

Azonban nem sokáig lehetett fölényben Grindelwald, mert hamar szembesült Albus erejével, ahogy próbált alóla kiszabadulni. 

Gurultak, forogtak a fűben. Minden fehérré változott hirtelen, mintha a Napot felváltotta volna valami más... 

– Engedj el! 

– Hallgass meg! Kérlek! 

– Nincs mit mondanom! 

– De nekem van! 

– Nem érdekelnek már a szavaid! Annyi fájdalmat okoztál velük! 

– Kérlek! – kiáltott rá Gellert, majd elkeseredetten nyomta rá a száját Albus-éra. Ezzel sikerült elhallgattatnia a vergődő foglyát. 

Annyira megdöbbentette ez Dumbledore-t, hogy lefagyott és nem tudott mozdulni sem. 

– Tényleg sajnálom, hogy bántottalak – mondta iszonyat halkan kiejtve a szavakat Grindelwald. – Pedig nem csak az ügy miatt voltál fontos. – Nagyon lassan simított ki a másik arcából egy barna tincset, ezzel is cirógatva az arcát Albus-nak. – Tényleg szerettelek, régen is... A halálom pillanatáig. 

– De elhagytál – a rekedt reakció megriasztotta Gellert-et, főleg, hogy látta a könnyeket. – Nem akartál engedni az ügyünkből. Mint egy őrült végig felforgadtad a világot. 

– Pont olyan őrült voltam, mint te. Az egész tőled indult... Emlékszel? – kérdezte szemrehányóan a másik, mire Dumbledore mérgesen félre nézett. 

– Haragudtam a világra. Elvették az apám, az anyám és a testvéreim. Ariana... 

– Aberforth a magad megszállottsága miatt haragudott rád. És később pont ugyanezt tetted. 

– Szerettem őket! Értük akartam tenni mindent! 

– Ahogy én érted tettem mindent – fogta két kezébe Gellert szerelme arcát és döntötte neki a homlokát a másiknak. – Ugyanolyan mérgezően szerettelek, mint te szerettél engem. 

– Miért lett volna mérgező? 

– Miért? Talán nem az volt? – kérdezte nevetve, majd elengedte a másikat. – Nem én árultam el, hogy hol találja a pálcát... Végig hűséges voltam hozzád. 

– Tudom, meg is lepődtem rajta – ismerte el a vékonyabb férfi, miközben felállt a földről. 

– Ennyi éven át, te tényleg azt hitted, hogy csak kihasználtalak? 

– Gondolhattam volna másra? 

– Mondjuk arra, hogy szeretlek? És fel akartalak szabadítani. Mindenkit... De leginkább téged. 

– Azzal, hogy ezt tetted? 

– Azzal, hogy megpróbáltalak visszaterelni. A nagyobb jóért...

– Folyton ezt mondod... 

– Folyton ezt értetted csak ki belőle. Nem csak a világnak akartam jót. A te nagyobb jódért tettem. Hogy megnyugodj. 

– Sose tudtam belenyugodni, hogy ez történt. 

– Sose tudtalak igazán elengedni. Pedig akartam – ismerte be Gellert, majd kézen fogta Albus-t és elindult vele az erdőben. Közben letépett egy virágot és kedvese barna hajába tűzte. 

– Én se – ismerte el Albus. 

– Akkor talán ezért volt a legmérgezőbb a kapcsolatunk – nevetett fel elkeseredetten Gellert. 

– Vagy azért, mert beleőrültél mindenbe. 

– Vagy azért, mert beléd őrültem. 

– Jellemző! Mindenért engem okolsz! Még a halálunk után is! 

– Lehetne mást hibáztatni? 

– Lehetne, hogy egyszer elismered a hibád? 

– Akkor azt kéne elismernem, hogy hiba volt beléd szeretnem – torpant meg Gellert és komolyan nézett a másik kék szemébe. – De ezt sose ismerném el. Se neked, se másnak. 

– Én se tartom hibának, hogy téged szerettelek egész életemben. 

– Akkor kinek is a hibája? – kérdezte elmosolyodva Gellert. 

Sokáig civakodtak, akár egy házaspár. Sokáig sétáltak az erdőben, míg el nem nyelte őket a fény, ami felé tartottak. Utánuk pedig nem maradt más, csak a fehér, vakító fény és egy vad virág.