Albus Dumbledore emlékei Grindelwaldról [Befejezett]

Perselus Piton és a türelem

Albus kevés emberben bízott élete során annyira, mint a Bájitalok neves professzorában. Perselus Piton talán egy könyörtelen halálfaló volt régen, de mióta megismerte, látta benne azt, ami ahhoz vezetett, hogy gyűlölje az egész világot és James Potter ellen legyen. Hiszen, ha azt nézzük, mint minden más helyzetben, egymás ellen voltak, egyetlen nő miatt.

- Hogy mire nem képes a szerelem – motyogta az orra alá az igazgató.

A folyosók csendjében, éjnek évadján az egyik professzor irodájába sétált. Piton ugyanis nemrég visszatért egy gyűlésről a Sötét Nagyúr berkeiből.

- Igazgató úr – tárta szélesre a lakosztálya ajtaját vendége előtt, miután ellenőrizte nem látja őket senki.

- Perselus drága fiam, miért vagy ennyire feszült? – kérdezte derűsen az idős férfi, miközben beljebb sétált. – Citromport esetleg? – vett elő egy kis zacskónyit az említett édességből. – Engem mindig felderít ez a kesernyés édes íz.

- Köszönöm igazgató úr, de azt hiszem, most nem élnék vele. Nemrég vettem be egy adag fájdalomcsillapító főzetet, arra pedig nem javallt mást is enni egy órán keresztül.

- Értem, azért itt hagyok neked egy keveset belőle későbbre – tette le az asztalra a kicsiny zacskót, majd leült a kandalló melletti egyik fotelba. – Olyan jó meleg van itt, akár egy hatalmas puha zokniban. Nem gondolod, kedves barátom?

- Attól tartok igazgató úr, hogy most nem tudom követni – ült ki az arcára a teljes döbbent a fiatalabb férfinak.

- Nem érdekes, édes fiam, csak egy régi ábránd jutott eszembe – mondta nevetve Dumbledore, majd komolyan pillantott fel Pitonra. – Gondolom, tudod, hogy miért siettem ide, amint megéreztem, hogy visszajöttél.

- Igen. De kérem, várjon, muszáj rendbe tennem magam és a gondolataim, mielőtt neki látunk. Kimerültem.

- Tégy úgy – bólintott helyeslően, majd hátra dőlve a fotelban bámult a tűzbe.

Albus jó pár évvel ezelőtt ugyanígy ült a kandalló előtt, csak akkor abban már nem égett a tűz. Elmerengve bámult bele a sötét tűzrakóba, miközben az elszenesedett fadarabokat vette szemügyre.

- Mit csinálsz, Albus? – Hallott meg egy jókedvű hangot a háta mögött, az ablakban pedig ott támaszkodott a párkányon barátja.

Azonnal felpattant és zavarában fülig pirult. Sokkal idősebb, mint az, aki ilyen nyugodtan néz rá, és általában pedig nyugodt és megfontolt.

- Csak... Aberforth miatt aggódom. Tegnap elmondtam neki, hogy elmegyek veled egy hónapra kutatni, mire veszekedett velem, hogy nem látom el a kötelességeim, mint családfő anyánk halála óta, hogy ismerlek.

- A testvéred hajlamos mindent túllihegni velem kapcsolatban. Ne foglalkozz ennyit vele, hagyd, hogy feldolgozza, hogy édesanyátok meghalt.

- Rossz testvérük vagyok – sóhajtott fel szomorúan a férfi és felkelve indult az ablak felé, hogy beengedje vendégét.

- Nem vagy rossz testvér, Albus. Annyira szereted őket, mint talán senki más nem volna képes.

- Köszönöm, hogy ezt mondod, Gellert. Hogy érzed magad? Mi járatban vagy most?

- Nem látogathatom meg a legjobb barátom, ha magányos vagyok?

- De... Az- Azt hiszem - hebegte zavartan az idősebb Dumbledore, mivel ilyen nyílt válaszra nem számított.

- Gyere beljebb, Gellert, ülj csak le, ne állj kint a hidegben. Na? Vagy magam kínáljam hellyel?- szólt az ironikus intrika az ablakban állótól.

- Bocsánat! - kapott a fejéhez Albus és azonnal nyitotta a konyhából nyíló ajtót.

- Nem haragszom, megszoktam már a furcsa viselkedésed. Bár, ha jól emlékszem, régebben, mikor megismertelek egész határozott ember voltál - nézett végig barátján Grindelwald. Ezzel csak azt sikerült elérnie, hogy zavarba jöjjön a mustrált fél.

- Valahogy... Ügyetlennek érzem magam a közeledben - közölte ingerülten Albus, majd elment teát főzni.

- Pedig nem kellene emiatt aggódnod. Egy nagyon nagyhatalmú, mérhetetlen tudású varázsló vagy, akitől megtiszteltetés tanulnom.

- Úgy gondolod? - kérdezte csendesen, miközben meredten figyelte a teafőző edényt, mikor kezd már végre forrni benne a víz. Egy pillanattal később pedig megérezte, ahogy barátja átöleli a vállát, és előre hajolva a fülébe suttog.

- Soha sem hazudnék neked ilyenekről, Albus. Megérdemled az őszinteségem.

- Igazgató úr, jól van?

- Persze, Perselus – pillantott fel merengéséből az igazgató, és derűsen rá is mosolygott a bájital mesterre.

A sötét hajú férfi erről nem volt teljesen meggyőződve, ugyanis feltűnt neki, hogy az igazgató gyakran kalandozik el, sokszor nem figyel oda rá, vagy másra. Azonban nem tette szóvá, hogy sérti az önérzetét, hogy több perce állt már itt és nem vette őt észre Dumbledore.

- Ahogy gondolja, professzor. Azonban bátorkodnám forszírozni, hogy rám figyeljen, ugyanis a Sötét Nagyúr tervei egyre kuszábbak és árnyaltabbak lesznek, ahogy több gyűlésre megyek.

- Milyen mogorva vagy, drága barátom – kuncogott fel az idősebb férfi és jó kedvét mutatva, még egy adag citromport is a szájába vett. – De akkor ne csigázz, Perselus. Mondd el, amit ma este megtudtál és később beszélünk arról, hogy milyen jó türelmesnek lenni.

- Nem vagyok ennek a híve, igazgató úr – szólt vissza csípős hangon a férfi, majd helyet foglalt ő is az egyik fotelban.

Sokáig beszéltek sötét dolgokról. Arról, hogy mit és miért tervezett el Voldemort, hiszen ha előtte akartak járni, létszükséglet volt mindent behatóan tanulmányozni. Több órán át csak elméleteket gyártottak, hogyan tudnának keresztbe tenni Tomnak, mikor az igazgató egyszer csak felkelt.

- Muszáj mennem, drága fiam. Nagyon elfáradtam és gondolkodnom kell a történteken.

- De, igazgató úr, én még nem mondtam el mindent! A fiút akarja minél előbb odacsalni...

- Tisztában vagyok vele, Perselus. Ugyanis jómagam is ezt tenném, ha a helyében lennék. Most pedig ne is haragudj, azonban távozom – mondta szigorúan az ősz szakállú férfi, majd ott sem volt.

Perselus Piton pedig úgy érezte ettől magát, akárha csak újra a Roxfort diákja lenne, nem pedig a professzora, akitől minden diák retteg.