Albus Dumbledore emlékei Grindelwaldról [Befejezett]

Remus és a gyerekek

– Hogy mi? Én? Tanár?

– Miért is ne, Remus? Régen olyan remekül segítettél a diák társaidnak.

– De az már nagyon régen volt!

– Perselus volt olyan kedves és elvállalta, hogy megfőzi neked a farkas főzetet.

– Albus! – kiáltott rá a barna hajú férfi volt tanárára.

Az igazgató mosolyogva hunyorgott rá a régi tanítványára és mint egy sátor, érintette össze az ujjait. Az asztal lapja biztos támasztékot jelentett öreg könyökének.

– Nem igazán értem a problémát, Remus. A farkas főzetet Perselus megfőzi minden hónapban, így kicsit könnyíti majd a munkád.

– Komolyan megtenné? – kérdezte halkan a férfi, majd sóhajtva ült le a székre. Gyakran kívánta vissza a régi időket... De legvadabb álmában sem hitte volna, hogy tanárként lépheti majd át a Roxfort kapuit.

– Megteszi – mondta nyugodtan az idősebb férfi, majd figyelte a fiatal férfi vonásait. Látta mennyire kimerült, hiszen alig két napja volt hold tölte... És már nem volt senki, aki vele csatangolt volna. Igazi magányos farkas lett...

Akaratlanul is eszébe jutott, hogy Gellert is hasonló cipőben járhatott évekkel ezelőtt... Csak éppen miatta.

– Albus! – kiáltott be az ablakon a szőke férfi, mire ijedten kapta rá a kék tekintetét a másik. Kérlelően emelte ujját a szája elé. Hiszen a húga az ő ölében nyugtatta fejét és mélyen aludt. Végre nem érezte magát rosszul, kicsit nyugodtabb volt, felszabadultabb... Fájdalomtól pár órára mentes.

– Gellert...

– Ezért nem jöttél?

– Hová?

– Még kérdezed?! – csattant fel a férfi. Még az ablak párkányra is csapott dühében. – Két órája várok rád! Két órája...

– De...

– Arról volt szó, hogy piknik néven indulunk el ma keresni!

– Elfelejtettem! – mondta nyomatékosan, ahogy húga fülére simította tenyerét, miközben egy non-verbálisan elsuttogott Disaudiot vont köré.

– Mindig engem felejtessz el...

– Aberforth is pont ugyanezért veszekedett velem – nevetett fel keserűen a férfi és megdörzsölte a halántékát.

– Fáradt vagy...

– Ariana egész éjjel ébren volt. Kiáltozott, elszabadult a mágiája... Fájdalmai voltak.

– Jobban járna, ha egyszerűen meghalna – jegyezte meg tárgyilagosan Gellert, ahogy megszorította az ablak párkányt.
Dumbledore döbbenten bámult rá a szerelmére.

– Nem... Azt nem engedem.

– Albus...

– Nem akarlak látni most.

– Rendben! – húzta fel az orrát mérgesen a sértett fél, majd minden köszönés nélkül vágta be az ablakot és viharzott el.

Albus nem emlékezett már tisztán... De mintha valami olyat is mondott volna, hogy másik szeretőt keres magának... Persze, lehet csak a fantáziája játszott már vele.

– Elvállalom igazgató úr... Örülnék neki, ha itt lehetnék.

– Remek! - csapta össze tenyerét az ősz hajú varázsló és már az orra elé is tolt egy szerződést.
Figyelte, ahogy Remus Lupin aláír mindent, majd távozni készül.

– Remus... Ne csak a múltban élj! Tudom, miről beszélek.

– Professzor... Ön valahogy mindig tudja – húzta fájdalmas mosolyra a száját a férfi.
Több szó nem eshetett közöttük, mert Remus távozott.
Albus pedig az ablakhoz sétált és nézte a lemenő napot.

– Sajnos, de sose hallgat rám senki.