Albus Dumbledore emlékei Grindelwaldról [Befejezett]

Minerva és a halak esete

A kastélyban mindenkin úrrá lett a karácsonyi hangulat. Még a legkisebb gyerekek is izgalommal várták, főleg, hogy ilyenkor volt az a ritka lehetőség, hogy haza mehettek az év közepén.
A tanárok is egészen engedékenyek voltak, még egy kicsit talán Piton professzor is kedvelte annyira a karácsony szellemét, hogy csak most ne vonjon le pontokat egyik háztól sem, csupán büntető munkára ossza a diákokat a szünet végére.
Ennek pedig igazán örült a Griffendél ház feje, Minerva McGalagony.

Elégedett volt a diákjai teljesítményével, bár erre talán nem mindenki lett volna büszke. Ugyanis Harry Potter az idén volt másodikos, és a szünet előtt képes volt megmutatni mindenkinek, hogy mire képes. Ez pedig az események fényében - hogy a diákok a Titkok kamrájától retteghetnek és Mardekár utódja is itt van - talán nem adott volna okot a büszkeségre.

Minerva azonban teljesen jól tudta kezelni ezeket a kényes helyzeteket. Szigorú volt, de mégis anyai szeretettel adózott a kis tanítványai felé.

A folyosón sétált, mikor feltűnt az egyik kanyarban Dumbledore.
McGalagony animágus alakjában járt szívesebben, mert így könnyebben tudta elkapni a kóbor gyerekeket.

- Minerva - mosolygott rá az ősz szakállú férfi. A macska szinte somolyogva állt mellé és kíváncsi szemekkel figyelt rá. - Lenne kedve velem tartani egy kis csemegére? Kaptam olyan finom kis halas kekszet, amit úgy kedvel - indult el az irodája felé Albus.
A macska képében tetszelgő professzor asszony pedig kapva kapott az alkalmon, hogy az igazgatóval tartson. Hiszen nem véletlenül volt az animágus alakja a macska...

Miután az iroda ajtaja rájuk zárult és Dumbledore is a székébe telepedett, hogy az ülőrúdján pihenő Fawkes tollait simogassa. Egy percig nem nézett az emberré változott nőre, míg az ruhában nem ült az asztalánál.

- Minerva, tapasztalt mostanában valami furcsát? - kérdezte az idős férfi, miközben kék tekintete érdeklődve fordult a kekszet majszoló nőhöz.

- Különös módon Harry Potter nagyon csendes. Eddig sem volt egy hangoskodó gyerek, de most kifejezetten szűkszavú.

- Szóval ennyire csendes lett? - töprengett el, szinte csak magának az igazgató.

- Még ennél is jobban. Úgy vettem észre, nagyon nem beszél még a Weasley fiúval és a Granger lánnyal sem kommunikál.

Mindezt a kekszek majszolása közben adta elő, ami megmosolyogtatta az idős igazgatót. Benne még élénken élt a kislány, aki idejárt és griffendéles bátorsággal próbált túljutni az akadályokon. Nehéz volt most ebben a percben komolyan venni az amúgy szigorú nőt.

– Folytasd csak, kérlek, figyelek – intett Albus, mikor feltűnt neki, hogy Minerva gyanakodva mustrálja őt.

– Rendben, szóval ott tartottam... – kezdett magyarázni újra a nő.

Albus pedig elmerengve simogatta a főnix madara tollait, miközben gondolatban a múlt egyik legszebb pillanataiban keresett békét. Öreg volt már és furcsa módon szerette rendezni a gondolatait.

Akkor tájt történt, mikor Gellerttel útra keltek. Nyár volt, meleg és az éjszaka folyamán egy hűvösebb erdőben táboroztak le. Az egyik ereklye nyomában voltak. Sajnos, a Láthatatlan köpennyel felsültek. Ezért a kő nyomába eredtek.

– Gellert, biztos vagy a dolgodban? – szólalt meg óvatosan a fiatal Dumbledore, miközben a kabátját terítette le, hogy ráülhessen.

– Most azt kérdezed, hogy biztos erre lesz-e a kő? – vonta fel csodálkozva az egyik szépen szedett szemöldökét Grindelwald. – Mert akkor a válaszom egy határozott: nem.

– Tartottam tőle, hogy ezt válaszolod – dőlt hanyatt Albus. – Nahát, milyen fényesek ma éjjel a csillagok!

– Van kedved játszani? – heveredett mellé a szőke hajú férfi. Tekintete sejtelmes volt az éjszakának köszönhetően, mégis barátja felfigyelt egy kis játékos turpisságra benne.

– Mit szeretnél játszani? – gyanakodva tette fel a kérdést Albus, miközben alaposan tanulmányozta a másik testtartását. Gellert a könyökén támaszkodott, fél oldalas fekvésben és egészen közel hajolt a másikhoz. Persze, ettől Dumbledore egészen vörös lett, de reménykedett a sötétség oltalmában és a tűz varázsában.

– Szagold meg és találd ki micsoda?

– Nem! Nem vagyok már gyerek, hogy bedőljek ennek – húzta el a száját, de erre csak egy szívét megremegtető nevetést kapott.

– Ugyan már, Albus! Nem akarok semmi mocskos dolgot a finom kis orrod alá rakni – kacagott tovább, ahogy megkoppintotta egy ujjával a másik orrát. – Ha ráncolod, csúnya vénember leszel!

– Nálad szebb leszek akkor is! – húzta ki magát dacos mosollyal az inzultált fél.

– Nálam most se vagy szebb!

– Dehogynem! Ezért is vagy velem. Nem dőltem be egy percig sem a közös terveknek. Csak a legszebb férfi mellett akarsz bájologni – mindezt olyan beleéléssel adta a másik tudtára, hogy észre sem vette, mikor került Gellert keze az arcára.

– Milyen illata van? – kérdezte halkan Grindelwald, ahogy ujjaival megcirógatta az ajkait a döbbent barátjának.

– Hogy?  Milyen illata? – dadogta, végül lehunyt pillákkal szippantott a levegőből, hogy megérezze barátja fűszeres illatát. – Kicsit a mézeskalácsra emlékeztetsz... Ilyen kellemes... Fűszeres illatod van.

Alig ejtette ki a szavakat, mikor megérezte a másik száját a sajátján. A csók nagyon óvatos volt, tapogatózó. Alig lehetett igazi csóknak nevezni.

Mikor elváltak csak a döbbenet látszódott Albus arcán, egy hitetlen mosoly mellett.

– Úgy látom, valóban vágytál erre – biccentette félre Grindelwald a fejét, hogy utána egy igazi csókot is adjon barátjának. Albus pedig ezer örömmel próbálta viszonozni ezt.

– Professzor! – Ez az éles női hang rángatta vissza a valóságba az igazgatót, aki csodálkozva nézett helyettese felé.

– Minerva, mi történt, hogy így kiabálsz?

– Azt kérdeztem, hogy megehetem az összes halas kekszet? – húzta fel kicsit az orrát, majd elmosolyodva kelt fel. – Kicsit talán fáradt már, igazgató úr. Távozom.

– Vidd magaddal a kekszeket! – nevetett fel Dumbledore, majd ő is elindult a kis lakrészébe. Igazán fázott most, hiába a sok melegítő bűbáj.