Amnesia │Ashton Irwin FF│

6.

Kivettem az irodalom könyvemet, majd a helyére becsúsztattam a biológiát, és mivel irodalom után történelmem lesz - nem akartam még egyszer feleslegesen megfordulni a szekrényemnél -, ezért kivettem a töri könyvemet is. Gyorsan rápillantottam a szekrényemben lévő képre, amin Summer, Lucy és én mosolygunk a házunk melletti tenger partján, nyolcadik osztályos korunkban. Ó, azok a régi szép idők, amikor még nem kellett aggódnunk semmi miatt. Sóhajtva csuktam be a szekrényem ajtaját, s próbáltam visszaemlékezni milyen volt az életem Hemmingsék előtt. Unalmas. Persze nagyon jól megvoltunk Summerrel, és akkor jött Lucy. Láttuk, hogy nehezen illeszkedik be, szóval odamentünk hozzá barátkozni, azóta létezik a hármas fogatunk. Igazából fenekestől felforgatta az életemet. Újra azt éreztem, hogy van egy családom, bármikor mehettem hozzájuk és ők is jöhettek. Persze a sok titkolózás Luke előtt nem könnyítette meg a helyzetet, de hálás vagyok nekik.

A csodálatos idill felidézése nem tartott olyan sokáig, ugyanis amint becsuktam a szekrényemet jobbra fordulva kis híján szívrohamot kaptam. Ashton a mellettem lévő szekrénynek volt neki dőlve, és onnan mosolygott rám vissza. A fenébe is, de megéreztem, hogy valaki figyel, bár az közel sem vigasztalt, hogy az új fiú az. Legalább megnyugodhattam, hogy egyelőre nem golyóztam be.

- Csak nem megijedtél tőlem? - nevetett fel arcomat látván. Elkomorodtam hátha akkor ő is megnyugszik, nem tette. Úgy letöröltem volna a vigyorát.

- Kopj le Irwin! Nincs kedvem most ehhez az egészhez - próbáltam lepattintani, majd megindultam az udvar fele, de ekkor elkapta a csuklómat, s visszarántott. Borostyán szemei komolyan fúródtak enyéimbe.

- Hé, baj van? - kérdezte. Meglepetten léptem hátrébb, ó szóval ő tud ilyen is lenni. Hogy vette észre, hogy valami nyomja a lelkem? Milyen figyelmes, kár, hogy ki kellett osztanom.

- Ha lenne is, akkor sem veled osztanám meg - köptem a szavakat, majd egy szemforgatás keretében kirántottam a csuklómat szorításából, s miközben a hirtelen mozdulatot végrehajtottam sikeresen kicsúsztak könyveim a kezeim közül.

- Nem gondoltam komolyan, amit Hemmingsről mondtam - állt ismét elém, hogy ne tudjak menekülni, majd lehajolva segített összeszedni a szétszórt holmimat. - Még, ha igaz akkor sem, tudom, hogy a te magánügyed, és figyi...

- Miért csinálod ezt? Miért koslatsz utánam? - fakadtam hirtelen ki rá se nézve, azon ügyeskedtem, hogy kapkodva minél több lapomat felkaparjam a földről. Ujjaimat végig futtattam hajamon, idegesen néztem kezemre mikor pár szál rajta ragadt. Nem bírtam tovább, hogy Luke a téma, tudtam, hogy túl vagyok rajta, már régen túl léptem. Ilyenkor csak az összeforrt sebek fájnak egy kicsikét, és ezt a fájdalmat képtelen vagyok eltűrni.

- Ha nem viselkednél velem úgy, mint egy óvodással, akkor talán nekem is megváltozna a modorom - mondta, teljesen jogosan. Az első találkozásunk óta úgy tekintek rá, mintha csak egy darab húsnak nézne engem és én ezt nem díjazom. Megráztam a fejemet, s elfordultam tőle, tényleg hidegen viselkedtem, viszont, ha akkor felmelegszek könnyű prédának néz, így muszáj volt állnom a sarat.

- Ne haragudj, é-én, erre nem vagyok képes – védekeztem azonnal fejemet folytonossággal ingatva. - Mit akarsz tőlem? Őszintén.

- Én semmit - rázta meg fejét -, azt ráhagyom Luke Hemmingsre - húzta mosolyra ajkait. Egyszer úgyis letörlöm neki. 

- Oké rájöttél, nem volt nagy bravúr észrevenni, hogy bele voltam habarodva és még mindig érzem a keserű utóízt a számban akárhányszor ránézek, vagy a közelemben van. Gratulálok neked Irwin! Szuper detektív vagy, viszont ha ennyi, akkor arra kérlek most már váljanak szét útjaink - utolsó szavaimat kinyögve éreztem, ahogy szemem szúrni kezd és az égető könnycseppek legördülnek orcáimon. Ashton előttem állva gyorsan kapcsolt, megragadt és berántott a mellettünk lévő vegyszeres szertárba.