A szelídítés átka (Göthe Salmander FF.)

1.1 Az új állás

--------------------------------------------------------------

Itt állok a Roxfort kapujában a legjobb barátommal. Bármennyire is szeretné, hogy mosolyogjak, most egyáltalán nem tudtam mosolyogni. A sírás kerülgetett, mert valószínűleg sok ideig nem fogom őt látni. Még mindig nem tudtam feldolgozni és lehet, hogy soha nem is fogom. Ez egy borzasztó trauma számomra, amit soha nem felejtek el. Roxfort, a legjobb barátom nélkül.. Igazi rémálom.

Hiába kellett végleg elmennie, a fiú még így is mosolygott rám. Az az átkozott csibész mosoly.. Közben letörölte a könnyeimet és mélyen a szemembe nézett. Még mindig boldogsággal tölt el, ha belenézhetek abba a csodás mogyoróbarna szempárba. Kivagyok lelkileg..

-Istenem, nagyon fogsz hiányozni! - öleltem át könnyezve. - Nem is tudom, hogy mi lesz velem nélküled.

A fiú csak vigyorgott és egy percig se volt csalódott. Hogy tud ilyenkor is mosolyogni? Bolond a fiú, de én így szeretem.

-Te is nekem, de ne aggódj, nem végleg búcsúzunk el! - nyugtatott meg vidáman. - Tényleg azt gondolod, hogy többé nem látjuk egymást? Ugyan már.. Nem szabadulsz könnyen tőlem és bárhol is leszek a világban, meg foglak találni. - ígérte meg, majd kivett a zsebéből valamit. - Tessék, ezt neked adom. Ha ránézel, eszedbe fogok jutni.

Odaadta a kezembe és miután megláttam, hogy mi az, tátott szájjal néztem rá. Ez egy medál volt, amin egy vörös törött kristálydarab díszelgett. Csodaszép volt. Annyira aranyos volt, hogy gondolt rám.

-Úristen, ez gyönyörű! - feleltem lelkesen és egyből fel is vettem. - Sose fogom levenni. Köszönöm!
-Ezt örömmel hallom, mert én se fogom. - jelentette ki mosolyogva és megmutatta a sajátját.

Teljesen meglepett. Ugyanaz a medál és kristály volt rajta, csak a másik fele nála volt. Najó, ilyen nincs.. Ugyanazt a kristályt fogjuk magunkkal hordani. Ezt még kimondani is csodálatos.

-Ez fogja jelképezni, hogy a barátságunk örök és soha nem fog megszakadni. - közölte határozottan. - Őszintén, engem nem fog zavarni, ha évek múlva már elfelejtesz, vagy kidobod a medált, de én mindig gondolni fogok rád.

Hát én megőrülök.. Ilyet se mondott még nekem senki és iszonyatosan jól esik. Konkrétan már nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Túlságosan üres lenne.

-Én is gondolni fogok rád, kis felfedezőm! - mosolyogtam. - Járd be a világot és valósítsd meg az álmaidat! Én teljes szívből szurkolni fogok neked!

A fiún láttam, hogy meghatotta a dolog. Nem egy könnyezős típus, de azért tudom, hogy jól estek neki a szavaim.

-Köszönöm! Szintén kívánom, hogy legyen csodás jövőd. Ég veled, felfedező társam! Sose felejtelek el.

Elnevettem magam, de itt már patakokban folytak a könnyeim. Mindig így hívtuk egymást kicsiként és az emlékek visszajöttek.. Miért kell elmennie? Miért akarja így a sors? Elvesztem az egyetlenegy igaz barátomat.. Nincs igazság ebben az egészben..

-Viszlát, főnök! - köszöntem el végleg nevetve és utoljára öleltem át jó szorosan. - Szeretlek!
-Én is téged! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd el is indult az útjára.

Sírva figyeltem, ahogy lassan távolodik el tőlem és a Roxforttól és azon gondolkodtam, hogy mi lesz vele a jövőben. És mi lesz velünk a jövőben? Vajon fogjuk egymást valaha látni? Nem tudom, hogy mit hoz a sors, de remélem, még találkozni fogunk. Valahol a világban egyszer biztosan.