A szelídítés átka (Göthe Salmander FF.)

1.8 Te és én?

Megtörtént, amire már egész nap vártam. Végre kettesben lehetek Göthével és senki nem fog minket zavarni. Már vártam ezt a pillanatot, hogy mikor lehetünk együtt. Őszintén, fogalmam sincs, hogy lesz-e bátorságom elmondani neki, amit érzek, de inkább nem is tervezgetek előre. Majd a szituáció úgyis eldönti. Viszont nem szabad félnem és ha úgy lesz, tényleg el kell mondanom neki mindent, ami az eddigi előjött érzésekkel kapcsolatos. Majd kiderül.

Kijöttünk a bőröndből, majd a fiúra néztem.

-Hova szeretnél menni? - tettem fel a kérdést érdeklődve.
-Tudok egy helyet, gyere! - fogta meg a kezemet, amitől kissé zavarba jöttem és dehoppanáltunk.

Na az ilyen érintéseitől vagyok megőrülve. Fogta a kezemet és olyan érzésem volt, mintha biztonságot adna. Eddig sose éreztem ezt nála, de most egyre inkább. Sok minden érzést tapasztalok, amit eddig még soha nem éreztem. Leginkább azt, hogy beleszerettem, de hát még nem tud róla. Addig jó.

Megérkeztünk és egy kicsit még sétálnunk kellett. Göthe vonszolni kezdett, ami ismét hihetetlen érzés volt és észrevettem, hogy a környék ismerős volt. Ma már jártunk itt, ez fix. Igazam is lett.

-Ezen a helyen már voltunk ma, csak annyira megtetszett, hogy gondoltam, ide jöjjünk vissza. - vallotta be.

Először még nem tudtam, melyik helyen voltunk, de pillanatokon belül már tudtam, hogy hova jöttünk. Ahhoz a házhoz érkeztünk, aminek felmásztunk a tetejére és ott figyeltük a csodás tájat. A legjobb helyet választotta ki. Nekem is nagyon tetszett a táj és maga a hangulata. Jó volt visszatérni ide úgy, hogy csak ketten vagyunk. Jó kis alkalom lesz itt beszélgetni, az biztos.

Fel is másztunk a háztetőre és felléptünk a párkányra. Ismét egy fantasztikus látvány tárult elénk. Kicsit kezdett sötétedni, de még ígyis elvarázsolt minket. Bármeddig itt tudnék lenni. Göthével bármikor.

-Olyan szép a táj! - jegyeztem meg lelkesen. - Kis nyugis és reggelig is itt tudnék lenni.

Göthe egyet értve bólogatott.

-Igen, az biztos. Viszont miért is akartál kettesbe lenni velem? - kérdezte hirtelen.

A kérdés hallatán kicsit görcsbe rándult a gyomrom, de attól még úgy gondolom, hogy ez egyértelmű, miért is akartam vele lógni. Számomra ez nem is kérdés.

-Mert hát olyan régen voltunk együtt, gondolj bele, eltelt rengeteg idő, amióta találkoztunk és most, hogy végre elkaptuk az állatokat, megérdemlünk egy kis kikapcsolódást.
-Igazad van. Nem láttuk egymást a Roxforti idők óta és legalább most tudunk beszélgetni más dolgokról is. - felelte lelkesen.
-Így van! - mosolyodtam el.

Na várjunk, miféle más dologra gondol? Nem akartam rákérdezni, de azért érdekelte a fantáziámat. Hátha a beszélgetés közben megtudom.

-Szóval ugye mondtad, hogy apád miatt vagy itt, mert aurornak akar látni. - emlékezett vissza, mire én csak rábólintottam. - Még mindig végig akarod csinálni ezt a szakmát? - tette fel a kérdést, amire felnevettem.
-Micsoda? Ezek után? Biztosan nem! - jelentettem ki. - Rájöttem, hogy tényleg nem kéne apum tervei szerint élni és nem fogok rá hallgatni. A saját életemről van szó és hát nem akarok odamenni. Menekülni akarok onnan, minél hamarabb.

Tényleg ez lesz a tervem. Nem nekem való ez a szakma és soha se érdekelt. Én már gyerekkorom óta Göthével akartam világot látni és megismerni minél különlegesebb lényeket. Egyszerűen irigylem őt, ahogy él. Kirúgták, de elkezdett a saját kis útján és tessék, magizoológus lett belőle. Nem szólt bele senki, hogy mit hogyan csináljon, ő megtette és kész. Igaz, hogy én majdnem belebetegedtem a tudatba, hogy ott hagyott és nem láthatom őt, de most újra összehozott minket a sors, kalandokba keveredtünk és rájöttem, hogy sokkal többet érzek iránta, mint barátság. Kell ennél több? Úgy gondolom, hogy én megtaláltam az utamat. És az a út Göthéhez vezet. Mindig is hozzá vezetett. Bárcsak, elmondhatnám neki.. Egyszer ha lesz bátorságom, elmondom neki. Tudnia kell róla, hogy miatta tudom, mi érdekel igazán. Hálás is vagyok érte.