A szelídítés átka (Göthe Salmander FF.)

1.5 Melyik a helyes út?

Ahogyan megbeszéltük, halkan kiszöktünk Goldsteinék házából és elindultunk megkeresni az állatokat. Elméletileg három tűnt el, amik most szabadon kóbászolnak a nagy városba. Azon vagyunk, hogy minél hamarabb befogjuk őket. Így hát a Central Park felé tartva egy néptelen utcán gyalogoltunk és folyamatosan résen voltunk, hátha észrevesszük valamelyiket. Közben pedig beszélgettünk. Legalább jobban megismerjük Jacobot is. Rendes fickónak tűnik.

-Figyeltem a vacsoránál. - vallotta be Göthe.
-Igen? - csodálkozott Jacob.
-Magát kedvelik az emberek, igaz? - tette fel a kérdést.
-Ó. - döbbent le a kérdés hallatán. - Nos, hát, öhm, biztos vagyok benne, hogy magukat is.
-Nem, én idegesítem őket. - vágta rá Göthe egyből.
-Nem is igaz. - tiltakoztam. - Engem nem idegesítesz. - mosolyodtam el.

Göthe is szintén mosolyra húzta a száját. Remélem, ezt csak poénnak szánta. Viccnek is rossz volt.

-Elnézést a fura kérdésért, de maguk együtt vannak? - tette fel a kérdést Jacob.

Erre mindketten felkaptuk a fejünket. Ez a kérdés eléggé váratlanul ért minket. Őszintén, eddig még soha senkitől nem hallottuk ezt a kérdést. Mi, együtt? Ugyan már.. Tényleg azért hiszi azt mindenki, mert ilyen szoros kapcsolatunk van? Barátság nem létezik? Annyira nem értem.. Mondjuk, Jacob honnan is tudhatná. Nem fogok rá emiatt haragudni, hiszen még nem igazán ismer minket. Legalább most tisztázzuk vele a dolgot. Véglegesen.

-Jesszusom, dehogyis. - tiltakozott Göthe. - Mi csak legjobb barátok vagyunk, semmi több.
-Így igaz, ahogy mondja. - bólintottam. - Igazából mi már gyerekkorunk óta ismerjük egymást, együtt is jártuk a suliba, csak Göthét kirúgták onnan és azután soha nem láttuk egymást. - kezdtem el mesélni kissé csalódottan. - Rengeteg idő telt el azóta és most ennyi év után újra találkoztunk. Ennyi a történet.

Göthe lelkesen hallgatta a mondandómat, majd átkarolt, én pedig hozzábújtam. Tudnék még mesélni, de nem akarom Jacobot untatni ezzel. És hát valljuk be, most nem mi vagyunk a lényeg, hanem hogy meglegyenek az állatok. Ez a kitűzött célunk.

-Azta. - csodálkozott Jacob. - Sajnálom, ami történt magukkal, de szerencsére most újra együtt vannak.
-Pontosan. - mosolyogtam.
-Viszont most maga is meséljen valamit magáról. - váltott témát Göthe. - Miért akar sütödét nyitni?
-Hát, öhm, mert kikészít ez a konzervgyári munka. - vallotta be. - Mindenkit kikészít. Szinte kifacsarja az embert. Szeretik a konzervet?
-Nem. - rázta a fejét Göthe.
-És én sem. - értettem egyet.
-Látják? Én se. - közölte Jacob. - A süteményeket viszont, azokat mindenki szereti. Arra kell menni.

Jacob befordult jobbra, mi pedig követtük.

-És megkapta a kölcsönt? - érdeklődtem.
-Nem. Nincs biztosítékom. Nyilván túl sokáig maradtam a hadseregben. - felelte egyhangúan.
-Maga volt katona? - csodálkozott Göthe.
-Persze hogy voltam, mindenki volt. Maga nem harcolt? - furcsálta, mintha ez egyértelmű lenne.
-Sárkányokkal dolgoztam. - mesélte Göthe minél természetesebben. - Ukrán vashasúakkal. A keleti fronton.

Miért is nem lepődöm meg ezen. Göthe már szinte minden állattal dolgozott. De hogy még sárkányokkal is, na az azért durva. Alig várom, hogy halljak még a további kalandjairól. Kíváncsian fogom hallgatni.

Göthe hirtelen megtorpant. Megakadt a szeme egy apró, fényes fülbevalón, ami egy autó motorházán hevert. Mi is észrevettük, majd lentebbre néztünk és csillogó gyémántok feküdtek szétszórva az utca kövezetén. Úgy tűnt, mintha egy ösvényt alkottak volna, ami az egyik gyémántüzlet kirakata felé vezetett. Valami itt nem kerek, ezért lassan el is kezdtük követni a nyomot és a kirakat előtt álltunk meg. Mostmár izgatta a fantáziámat, hogy mi lehet ez. Nagyon gyanús.