Pengeéles Élet

6. rész

A legrosszabb gondolatokkal ballagtam fel az irodába. A beosztás szerint már rég otthon kellett volna lennem.

- Jöjjön beljebb kisasszony! – invitált be a főnököm – Úgy tudom, hogy már lejárt a munkaideje.

- Igen. – nincs kedvem vitázni, lehúzom a kártyámat majd megyek vissza a testvéremhez.

- Miért nem ment haza? – tette fel a jól ismert kérdést számomra.

- Az egyik beteget, nagyon közelről ismerem. Nem tudtam haza menni.

- Akit éjjel hozott a mentő?

- Igen, pontosan. – bólintottam megerősítően.

- Húzza le a kártyáját és visszamehet hozzá. Viszont cserébe. – már rosszul kezdődik, ha így szól – Kérem beszélgessen el valakivel. Látom magán, hogy nagyon közeli ismerős. Szóljon akár Alexnek vagy Nicknek. De akár Gabriellel is. Talán egy idegenebb embernek könnyebb.

- Dr. Gibsont nem szeretném ezzel traktálni. Így is nehéz neki a pszichiátrián. Alex meg Nick... - kezdtem a mentegetőzésbe.

- Nem érdekel! Vagy mehet haza! – emelete fel a hangját.

- Rendben beszélek valakivel. – cincogtam. Utálom, ha velem szemben valaki felemeli a hangját. Olyankor menekülnék mindenhonnan.

- Remélem is. És mielőtt azt hinné, tudni fogok róla, hogy beszélt-e valamelyik személlyel. Kérem a nevet mielőtt véletlenül Alexnek is szólok erről.

- Beszélek Dr. Meyerrel. – sóhajtottam.

- Akkor viszontlátásra kisasszony! – intett, hogy léphetek.

*****

Mire az öcsimhez visszaértem már nem aludt. Nagyon szabadulni akart az ágyból, de éppen az egyik nővér próbálta visszatartani. Szegény nem hiszem, hogy sokáig bírna a testvérem erejével.

- Azt hiszem megbeszéltük, hogy az ágyban maradsz. – szólalok meg erélyesebben a kelleténél.

- Te meg azt mondtad, hogy itt leszel velem! – próbál erősnek mutatkozni, de még a hangja is elárulja, hogy nagyon nincs jól.

- Dolgoznom kell! Ez itt a munkám.

- Ugye nem tudnak róla? – fogta vissza a hangját, szinte suttogásra. A munkatársam tapintatosan kiment.

- Dehogy tudnak. Nem is írtam le a nevedet. Jobban mondva... Tudom, mindenki Davidnek hív, de áldom az eget, hogy apa adott nekünk második nevet. Üdv az új életedben Michael Stone-Parker. – túrtam bele a dús hajába. Kicsi kora óta utálja, én annál jobban csináltam neki.

- Köszönöm. – nyögte ki, és elütötte a hajából a kezem. Láttam ahogy az egyik pillanatról a másikra elkomorul-

- Mi a baj? Fáj valami?

- A barátaim... Találkozhatok még velük valaha?

- Figyelj. A St. Maron kórházba vagy. Az ország másik felén teljesen. Ha Ők idetudnak utazni titokban akkor bármikor. De tartaniuk kell a szájukat.

- Elvileg az M.F.C egyetemen vannak az egyik diákszállóban. Oda járnak, szeptembertől velem együtt.

- Nincs messze innen. – nyögtem ki sokkosan. Ha Ők odajárnak és én is akkor nekem végem. Nem tudhatja meg, hogy pszichológus akarok lenni.

- Tudom, én is oda fogok járni. Már felvettek, ráadásul van jégkorong csapat. Terveztem elmenni a válogatóra.

- Tessék? – túl sok az információ – Akkor Ők tudják, hogy itt vagy?