Pengeéles Élet

12. rész

Visszatértem. Legalábbis tudattomnál vagyok, de nem éber. A gépek csipogása megszokott füleimnek, mégis most szokatlan.

- Miért nem szóltál erről, Alex? – az az ártatlan megtört hang. Vajon képes lesz megbocsájtani nekem?

- Tiszta homály számomra is, hogy mi történt, semmit nem tudtam kiszedni belőle. Miről beszélgettetek, mielőtt elájult?

- Faggatni kezdtem, miért lépett le. Mondta, hogy Todd belekényszerítette dolgokba, és ekkor lett rosszul. Bele a közepébe, Alex, én miattam van most az ágyon. – szorította meg Lu a kezemet. Fel kéne ébrednem... Gyerünk Kate, a gépek így is jelzik, hogy szaporább a pulzusom.

- Hall minket. – Nicholas, hogy neked mindenhol ott kell lenned... - És tudom, hogy fejben most átkoz, de Kate ha igazam van mondd a szemembe. – biztat és egyben idegesít.

- Utállak! – nyögöm, vagyis inkább suttogom ezt a szót is.

Jöhet a rutin. Szemembe világítanak, pulzust és vérnyomást mérnek. 3...2...1... Hölgyeim és Uraim, faggatás és némaság következik. Utálom, hogy minden titkomat ki akarják kényszeríteni belőlem.

- Kettesben hagynátok? Beszélni szeretnék négyszemközt vele? – kérte Lu, nem éppen szép hangnemben.

- 10 percet kaptok, és nem többet! – lépett ki a két férfi az ajtón, de volt egy érzésem, hogy csak az ajtóval szemben ülnek le, kibeszélni engem.

- Miért? – kezdte egyből. Legalább egy kis időt hagyhatott volna nekem. Észhez térni...

- Mert így döntöttem.

- Jessica keze van a dologban?

- Szinte csak az Ő keze van benne. – nevettem fel erőltetetten.

- Miért nem beszéltél erről Alex-el?

- Lucy, kérlek... - halt el a hangom. Könyörgően néztem rá, hátha megérti... Nem tudok róla beszélni.

- Nem! Ebből nem engedek! Idióta vagy. Tálcán kínálják a segítséget, mégsem fogadod el.

- Mert kényszer, a rohadt életbe! Fogd fel Lu! Ez nekem kényszer... Én jól voltam.

- Amíg? – ült le a székre végre – A hülye is észrevette most az egész karodat.

- Minden jól ment, és továbbra is jól fog menni, csak kicsit meginogtam. Azért nem szóltam senkinek, hogy ki is vagyok mert a bizalmam mindenki felé teljesen elveszett. Clarába és Dylanbe azért bíztam meg minimálisan, mivel látták milyen állapotban kopogtam be hozzájuk. Alex két hétig nem is tudta utána, mindig elrejtőztem előle is. Amikor téged megláttalak összetörve az egyetemen, féltem odamenni.

- Tőlem nem kell félned, bízhatsz, ha szeretnél. Van még egy kevés időm, mi lenne, ha megpróbálnál elaludni. Akkor nem kéne velük beszélned most azonnal.

- Miért ajánlod ezt? – gyanakodtam.

- Szeretném kiérdemelni a bizalmadat, és hogy minden rendben legyen veled. – mosolyodott el.

Én vettem a bátorságot, és elfordultam tőle, kényelmesnek mondható pozícióba. Viszont az alvás tőlem távol állt jelenleg. Tele volt az agyam mindenféle gondolatokkal, megválaszoltalan kérdésekkel. Sajnos egyre több a kérdés és egyre jobban tudatlanabbnak és kilátástalanabbnak látom magam előtt a jövőt. Michael az én felelősségem lett, egyetemre íratni be, és félő, hogy az ösztöndíjat nem tudja elnyerni, mint én anno. Az egy újabb húzós összeg. Hallom ahogy Lu nagyot sóhajt majd felkel. Közelebb jött és egy igazi testvéries módon betakar majd kilép a szobából. Be se csukódott az ajtó már lépteke hallottam újra.

- Nem veszem be, hogy alszol. A monitor mást mutat. – a mondat végére már szinte nevet az az idióta – Akkor, ha nem beszélsz legalább egybe el tudom mondani, amit akarok. Tudod első pillanattól kezdve láttam, hogy veled valami nagyon nincs rendben. Nem régóta ismerlek, sőt még nem is nagyon ismertelek ki, de már a betegem vagy. Köteles lennél eljárni, de eddig tartottam magam, hogy majd idő kell. Innentől nagyon nem ez lesz. Örülnöd kéne, hogy egy sima kórteremben vagy és nem fent a pszichiátrián és azért is, hogy a főnök nem rúgott ki ezért. – azt hiszem befejezte mondandóját, mert teljesen elhallgatott.

Viszont a kis szent beszéde alatt én olyan álmos lettem, hogy még ha akartam is volna visszabeszélni neki, akkor sem ment volna. Gondolkodnom kellett mindenen. Amit Lucy is mondott, amit most Nick és Alex bent se volt. Nem beszélve a szüleiről, plusz az öcsém is ki fog oktatni, ha még egy kicsit érdeklem. Jelenleg viszont nem az alvás kéne, hanem hogy nyeljen el a föld...

*****

Esküszöm, az ember egyszer aludna normálisan, akkor sem hagyják a körülötte lévők. Név szerint Nicholas Meyer. Azaz drága kínkeserves életem megkeserítője. Alapból időt, de még napot sem tudnék mondani, annyira hirtelen ráztak fel sötét álmomból.

- Mit akarsz? – fordultam el tőle.

- Négyszemközti, nyugalmas kommunikációt folytatni veled. Éjszakás vagyok, tehát van időm.

- Aludni akarok! – de biztos nem fogok, úgy se tudnék, ha már felkeltett.

- Nővérként te is felkelted az embereket, vizit miatt. Szóval simán rá foghatom, hogy ez az.

- Nincs kedvem beszélgetni. – folytattam a kifogásokat.

- Ezeréves kifogások, Kate. Legyél most igazán felnőtt. Tálcán kínálom a lehetőséget, csak meg kell fognod, és segítek neked. Segítünk. Bárki, akivel szeretnél beszélgetni, megnyílni.

- Viszont Nick, azt nem veszed figyelembe, hogy nekem semmi szükségem segítségre. Évek óta boldogulok, ezután is fogok.

- Nem fogsz, meg fogsz törni a kezeim alatt. – mosolyodott el sejtelmesen – Ha nem is most idővel, hidd el. Az viszont nem kellemes módszer miatt fog bekövetkezni.

- Engem egész gyerekkoromban edzettek, hogy ne törjek meg. Tizennyolc évesen magamtól erősödtem meg. – közöltem vele tényként.

- Szóval az első vágás tizennyolc évesen volt a kezeden? – ügyesen ki tudja venni, profin csinálja, de nem tudja, hogy én is tanultam és fogom is majd.

- Nem. – és ezzel viszont nem is hazudtam neki.

- Na figyelj csak. – kapta el a heges karomat és levette a kötést. Mivel nem voltam elég éber nem is nagyon ellenkeztem – Ez itt – mutatott a legmélyebb vágásra – az első? Ez a legmélyebb és leghosszabb. Felindultságból készült heg.

- Nem. – ismételtem magam.

- Tehát azt mondod, hogy egy apró vágás, szinte karc volt az első? Vagy talán a tested más részein is vannak hegek? Tudod Kate, a kezelőorvosodként kötelezhetlek arra, hogy megmutasd a tested nagy részét, ha nem árulod el, hogy hol vannak még vágások.

Utálom. Utálom. Utálom. Az arcom semmit nem mutat. Érzelmeket rég nem ismerem. Csak a belső fájdalmat és ürességet. A boldogság távoli fogalom. Persze nevetek, ha vicceset hallok, de az csak öröm, és nem boldogság. Talán, ha tényleg ilyen tudása van, akkor megismerem, de tudom ahhoz nekem is engednem kell. Viszont a makacsságom nem engedi. Én egyedül meg nem fogok semmit elkezdeni. Reálisan tudom, hogy mint ember segítségre van szükségem. Viszont másik oldalról, én nem fogok először lépni, de még ha húznak se. Szó szerint bele kell engem lökni.

- Nagyon elgondolkodtál. – térít észhez.

- Kompromisszum? – kérdeztem félve.

- Milyen kompromisszumra gondoltál?

- Makacs vagyok, ez tény. Ellenkezni fogok, ez fix. De hiszek neked, hogy talán képes vagy hatni rám. Beszélek, ha akarok, megnyílok magamtól. Ez idő. Cserébe minden időpontra eljárok, de hidd el lesz, hogy csak csendben ülünk. Megegyeztünk?

- Feltételeim vannak. – jelentett ki.

- Figyelek. 

Ha tetszett jelezd ⭐⭐⭐

Igyekszem részeket hozni, de az érettségi eléggé leterhelt, és megerőltetni sem szeretném újra a kezem. 😁