Barbár Kacchan, a hős szerelmes - Bakugou Katsuki fanfiction - BNHA - MHA

07. Főváros

– Miért kísértél el? – érdeklődött az álruhás hercegnő.

– Mert, ha eltévedsz, ki csinálja meg a mosást? – forgatta a szemeit. Valójában azonban szemernyit sem érdekelte a mosás.

– Értem – mondta Ayamin. Ajkai lebiggyedtek a csalódottságtól, amit a barbár is észrevett, de nem tervezett semmit tenni ellene.

– Mit akartál itt csinálni?

– Csak kutatómunkát végzek – csúszott ki a lány száján, majd azonnal el is hallgatott.

– Kutató munka?

– Csak tudni szeretnék egy két dolgot a város életéről – javította ki magát – A szomszédos királyságban másként működnek a dolgok – A fiú gyanakvóan megértést mímelt, de a lány nem vette észre, hogy nem hisz neki – Nézd – emelte fel mutatóujját a lány. A fiú egyenesen abba az irányba nézett. Mindenféle húsok sorakoztak egy asztalon – Egészen egyszerűen megszerezhető a hús, és meg sem kell ölnöd.

– Ezeket is megölte valaki – mondta unottan fintorogva a fiú. Ayamin arca is összefacsarodott a gondolatra. Hamar elment a kedve.

– De ezeken már nincs szőr, és ki van szedve a bele.

– Felnevelni, vagy levadászni ingyen van. Miért fizetnék valakinek pénzt, hogy megtegye, amire én is képes vagyok? – Okoskodott Katsuki.

Ayamin pillanatokig gondolkodott. Neki nem jelentett annyit a pénz, mint a fiúnak, akinek az volt a munkája, hogy önmagát ellássa. Az ő családja megengedhette magának akármelyik húst a piacról, vagy akár tarthattak is saját állatot, a cselédek meg gondoskodtak volna a többiről.

– Napnyugta előtt a fogadó mellett várj. Ne gyere be – mondta a fiú. Ayamin kissé csalódott volt, amiért nem tölthetik együtt a napot, mégis úgy látta helyesnek, hogy jobb ha a fiú nem látja, mivel foglalkozik.

Egész nap kofákkal beszélgetett, falusiakat faggatott. A királyról alkotott véleményüket akarta tudni, azt hogyan élnek meg. Barátságos hangnemben kérdezte őket, ahogy az egyik szomszéd beszélget a másikkal. Az egyszerű ember nem vette észre a turpisságot. A barbár azonban nem volt olyan egyszerű, amilyennek kinézett.

¤

A nap megfáradt, de még mindig élénk narancsos sugarai elnyúlt árnyak mögül jelezték a találkozó eljövetelét. Ayamin is kisvártatva megérkezett a fogadóhoz, de követve a fiú utasításait, ezúttal nem sétált be az ajtón. Kint várakozott. Egy kissé izgatott volt, hogy ne kelljen túl sokáig várnia. A nap közben lassanként mind alább és alább bújt a horizonton, amíg apró élénknarancs csíkká zsugorodott a távoli dombok csúcsaiba olvadva.

– Nézzenek oda – szólt egy kísértetiesen ismerős hang a háta mögött. Egy túl ismerős hang ahhoz képest, hogy nem volt ismerős a városban. Ayamin rémülten fordult hátra, de azonnal meg is bánta. Ezúttal a férfi egyedül volt, de határozottan felismerte a múltkori szerencsétlenek egyikét a zaklatásból.

A zaklató a keze után nyúlt, de a lány hamar elrántotta azt és futásnak eredt. Néhány lépés után kemény mellkasba ütközött, és döbbenten, fájó arcát simogatva nézett fel.

Egy idegen fiú sötét sziluettje rajzolódott ki előtte az alkonyatban, aki azonnal maga mögé rántotta a karjánál fogva. Mindebből ő csak annyit fogott fel, hogy ezúttal nem a barbár mentette meg, és fenékre vágódott a fogadó előtti porban.

A szégyentelen zaklató a fiút megpillantva megtántorodott és kiáltozva elrohant. Azt üvöltötte;

– Kapós ez a kis... – a mondat vége elfoszlott ugyan, de Ayamin úgy sejtette nem valami hízelkedő szóval illették.

– Jól érzed magad? – guggolt le hozzá az idegen fiú. Kedves arcvonásai, és finom mozdulatai voltak, de ruházata alapján ő is csak egy parasztfiú lehetett – A nevem Yoru, téged hogy hívnak? – nyújtotta kezét a lány felé.

– Ayamin – nyögte nehézkesen a lány, kezével már majdnem a fiú felajánlott karjába kapaszkodott, amikor...

– Oi, Yoru! A lány velem van – kiáltott a fogadó ajtajából a barbár morogva. Ayamin keze pedig megállt a levegőben. Mégsem fogadta el a segítő kart.

– Ti ismeritek egymást? – porolta le a szoknyáját a lány, és egyik fiúról a másikra nézett.

– Korán érkeztél – morogta a szőke.

– Szerintem pedig te késtél – elégedetlenkedett válaszul Ayamin is.

– Hú, ez aztán a versenyszellem – szólt a harmadik, erre mindketten rá kapták a tekintetüket.

– Szóval, honnan ismeritek egymást? – kérdezte Ayamin, de egyenesen az idegenre nézett, mert véleménye szerint Bakugou úgysem válaszolt volna a kérdésére.

– Yoru egy helyi paraszt fia – kezdte a fiú helyett mégis a barbár – Elveszítette az aranyóráját. Így ismertem meg.

– Bakugou-san pedig visszanyerte nekem szkanderen – hajolt meg tiszteletteljesen, mint akinek a vérében van a jómodor, barátjával ellentétben.

– Egy aranyóra? – csodálkozott Ayamin, mire a fiú egy pillanatra kivillantotta az órát a zsebéből, s gyorsan vissza is csúsztatta. Az óra mintája összetéveszthetetlen volt a lány számára. Hirtelen érdekelni kezdte, honnan tehetett szert arra az órára a fiú.

– Egy régi darab, ami a születésem óta elkísér – magyarázta.

– De hát hogyan ajánlhattad fel ezt egy fogadáson?

– Félreérted. Nem fogadáson ajánlottam fel, hanem csirkéért cserébe. Elfogyott a pénzem, és szükségem volt csirkére. Ez volt az egyetlen módja, hogy segítsek a családomon. Az apámon és az anyámon. Bakugou meghallotta a könyörgésem. Vissza akartam nyerni az órát szkanderen, de nem voltam elég erős hozzá. Az óra új birtokosa, egy nagydarab ember kigúnyolt, miután lenyomott.

– Ez a dicső lovag pedig a segítségedre sietett – mutatott a barbárra a lány kuncogva. Katsuki azonnal morgásban tört ki, és már üvölteni kezdett volna, mikor a fiú elmosolyodott és azt felelte, hogy így van. Azután a barbár lovag még valamit morgott arról, hogy ő csak meg akarta alázni szkanderban és egyáltalán nem is érdekelte az az óra, de erre már senki nem figyelt oda.

¤

Bakugou Katsuki barbár módon rángatta a lányt át a fák között, a sűrű magasra nőtt gazban és fűben a karjánál fogva.

– Hova rohanunk?

– Nem rohanunk – kötötte ki.

– Nekem ez rohanás. Inkább mesélj a barátodról.

– Miért érdekel? Talán tetszik? – húzta el a száját.

– Talán féltékeny vagy? – incselkedett vissza a lány. A fiú dühösen megállt, amitől Ayamin ismét nekiütközött. A szőke megszorította a karját és közelebb húzta magához.

– Annak kellene lennem? – suttogta érdes hangon a lány fülébe. Ayamin nem tudta, hogy mit feleljen, az arca váratlanul kipirult, mire barbár védelmezője egy gúnyos mosollyal elengedte a karját és újra megindult – Igyekezz, ha nem akarsz lemaradni – vetette oda a fiú.

– Várj – rohant utána – Nem azért kérdezem, mert tetszik. Azért kérdezem, mert a királyi címert csak a királyi kincstár ékszereibe vésik.

– Ezt meg honnan tudod? – Katsuki lelassított, de esze ágában sem volt megállni. A lány utolérte.

– Majd egy alkalmasabb időpontban rendesen szeretném elmondani – a fiú bólintott.

– Yorut a szülei a küszöbön találták egy reggel. Védtelen kisbaba volt. Az óra a csomaghoz tartozott – magyarázta.

Ayamin agyában beindultak a kerekek. A fiúnak királyi ékszer volt a birtokában, és nem a valódi szülei nevelték fel. Hirtelen elcsendesedett, ami a barbár kedvére való volt, így nem kérdezte meg tőle, hogy miért hallgatott el hirtelen. Legközelebb akkor szólt hozzá, amikor a sátorhoz kísérte, amelyben más lányokkal együtt lakott, akkor is csak elköszönt tőle.