Coming Home - Larry Stylinson

2.

- Mit csináltatok? - jövök ki a dolgozó szobából a csörömpölésre. Szerencsére én mérnökként elég jól keresek, Louis pedig ügynökként szintén nem kevés pénzt kap, így megengedhetjük magunknak ezt a szép, nem éppen kicsi házat. Mikor végig érek a folyosón - mivel a dolgozóm a folyosó legvégén lévő szoba - a konyhában találok két bűnbánóan néző, kínosan álldogáló kölyköt, akik történetesen a gyerekeink. - Ne lépjetek sehova! - szólok rájuk azonnal, ahogy meglátom a széttört tányér szilánkjait. - Mi történt? - kérdezem nyugodtan, miközben gyorsan összesöpröm a szilánkokat.

- Hát, az úgy volt... - kezdi Tim elhúzva a száját. Jelentőségteljesen nézek rá, így sóhajtva széttárja karjait. Tudja, hogy az igazat kell mondania. - Összevesztünk a sütin, és rángatni kezdtük a tányért, aztán egyszerre engedtük el, és széttört. - vázolja a történetet. Őszintén mondja, mert végig a szemembe néz, és ő tudom, hogy ha hazudik, sosem néz rám.

- Gyerekek... - sóhajtom, miközben a konyhapultnak dőlök. - Miért nem szóltatok? Igazságosan elfeleztem volna. - nézek rájuk felváltva. Tim a sarkán dőlöngél hátul összekulcsolva kezeit, míg Darcy csak néz rám a nagy szemeivel. - Na jó! - csapom össze tenyereim. - Máskor szóljatok, oké? - hevesen bólogatnak válaszként. - Akkor most szerzünk Oreot, és nézünk egy mesét. Mit szóltok? - úgyis, már csak néhány simítás van hátra a következő tervrajzból, és nekem is kell kikapcsolódás, az meg a másik, hogy le kell foglalnom ezt a két energiabombát, különben szétszedik a házat. Miközben egy-egy csomag keksszel letelepedünk a tévé elé a kanapéra, és mindkét kicsi hozzám bújik, többször is csekkolom a telefonom, még a mese közben is. Hiába tudom, hogy Lou nem fog jelentkezni, csupán ha már vége a bevetésnek, de azért mindig várom, hogy írjon, hívjon, üzenjen, bármi.