Coming Home - Larry Stylinson

9.

- Jó reggelt! - morogja a fülembe a reggelente különösen karcos hang, miközben egy kéz átkarolja a derekam. Automatikusan elmosolyodom erre a tettére és sóhajtok egy aprót.

- Neked is. - mondom mély, rekedt hangon, és közelebb csusszanok Lou-hoz. - Végre. - sóhajtom.

- Jó így kelni, baba? - kezdi el puszilgatni az arcom, mire felnevetek, és bólogatok.

- A legjobb. - felelem továbbra is lehunyt szemekkel. - El vagyok kényeztetve melletted. - mosolyodok el, és érzem a bőrömön, hogy elvigyorodik.

Egy hónapja engedték haza Lout, a sebei pedig nagyon szépen gyógyulnak, már csak a nyomát látni a legtöbbnek. Lett az arcán azonban egy vágás, ami elvileg el sem fog múlni, de ha igazán őszinte akarok lenni... Eléggé vonzóvá teszi az a kis seb. Nekem legalábbis tetszik.

Ezalatt az egy hónap alatt pedig végig itthon volt, mivel a műveleti vezetőjük gyakorlatilag megtiltotta neki, hogy bemenjen a munkahelyére dolgozni. Azzal lett hazaküldve, hogy gyógyuljon csak, meg ne lássák odabent. Ezalatt az egy hónap alatt újra megszokhattam a közelségét, amit hetekig nem éreztem, az érintéseit, a csókjait, a pillanatokat, amikor teljesen hirtelen rohan le a nap bármelyik pontján, bármit is csinálok.

Hirtelen fordít maga alá, mire mélyen a szemébe nézek. Vigyorogva hajol ajkaimra, hogy lágyan csókoljon, olyan finoman érint meg, mintha porcelán lennék. Én meg csak imádom. Ezt. Őt. A kezei bebarangolják a testemet, de még mielőtt bármi történhetne, nyílik a háló ajtaja, és Darcy kukucskál be a résen.

- Ébren vagytok? - suttogja a lányunk, majd mikor látja, hogy mosolyogva nézzük - vagyis én, Lou inkább engem néz - bejön a szobába és felmászik közénk. Valószínűleg közénk akart feküdni, de mivel Louis nem tervez engem elengedni, így inkább Lou hasára fekszik. - Reggelizünk? - kérdezi édesen.

- Persze. - bólintok, mert egyebként én is éhes vagyok. - Ébreszd fel a bátyád! - mondom neki megsimítva a hajacskáját, majd mikor kifut a szobából, felnézek a férjemre, aki pedig - ahogy eddig is - engem néz teljes figyelemmel. - Mennem kell reggeliztetni a kölykeidet. - vigyorgok rá kis köröket rajzolgatva a hasán a takaró alatt, a másik kezemmel pedig játékosan megpaskolom az arcát.

- Ezt még befejezzük! - ad egy csókot előbb az arcához közelebbi kezemre, majd a számra is, és ő is vigyorog.

Miután én felkapok egy melegítőt és egy pulcsit, és kimegyek a konyhába félmeztelenül, mezítláb, nem sokkal később követ engem egy kócos, szemeit dörzsölgető Louis egy szál bokszer alsóban. Persze, mielőtt elkényelmesedne, visszaküldöm a szobába azzal, hogy legalább az asztalhoz, a gyerekei előtt vegyen fel mást is egy alsón kívül. Morogva visszatrappol a hálónkba, majd nem sokkal később visszatér egy melegítőben, és egy cipzáros pulcsiban, ami alá látszólag semmit nem vett. Ahogy ellép mögöttem, hogy a nappaliba mehessen, végigsimít a derekamon, de nem tesz mást, én pedig elmosolyodok. Lehetetlen ez az ember. A gyerekek a kanapén ülve néznek valami mesét pizsamában, én a tűzhelynél és a pultnál tevékenykedek felváltva, ő pedig éppen Cliffnek ad reggelit. Amíg sorban sütöm a palacsintákat, ő mögöttem támaszkodik a konyhaszigeten, és bár fél szeme a kicsiken van, a másikkal csak engem figyel.

- Ha nem figyelsz, akkor sem tűnök ám el. - mosolygok az utolsó palacsintát megfordítva a serpenyőben. - Nekem kéne így viselkednem, én nem tudtam rólad semmit hetekig - mondom félig hátrafordulva, ő pedig a nyelvét kinyújtva hümmög egyet, és elmegy a gyerekeket kedvesen asztalhoz parancsolni.

Végül négyen egy asztalnál, palacsintát reggelizve beszélgetünk Tim és Darcy kedvenc meséjéről, aminek Lou szerint semmi értelme, ezen a gyerekek pedig kiakadnak és mindenféle érveket hoznak fel, miszerint a Mancs Őrjárat igenis jó mese. Végül megegyeznek, hogy Louis reggeli után megnéz velük egy részt, és azután dönt. Én csak mosolyogva hallgatom a kis családomat, amint egy bugyuta mesén vitáznak, és csak úgy tömik magukba a palacsintát. Ez így van rendjén. Mi négyen, együtt, itthon.

Így van rendjén.