𝐒𝐭𝐫𝐚𝐲 𝐊𝐢𝐝𝐬' 𝐑𝐢𝐨𝐭 | тσкуσ яєνєиgєяѕ w/ szunszi

⓶

𝐀́𝐭𝐥𝐚𝐠𝐨𝐬 𝐡𝐞́𝐭𝐟𝐨̋

Szorosan megkötöm a copfomat, és megigazítom az arcom előtt lévő két hosszú hajtincset. A táskámra nézek, és ellenőrzöm, hogy minden benne van-e, beleértve a kis fekete ékszeresdobozt is. Felkapom a táskát, majd elnyúlok az edzőcuccomat rejtő utazóért is, és kisétálok a szobámból. Nem szeretem ezt a lakást. Túl világos, túl fehér, giccses, és hihetetlenül jellegtelen. Steril, akár egy kórházi szoba, a letisztult modern bútorokkal és a hatalmas belterekkel. Ledobom a folyosóra a két táskát, majd a konyha felé veszem az irányt, és egy bögrét rakok a kávéfőző alá. Lefőzök két presszó kávét, majd a bögrével a kezemben letelepedek a konyhaasztal végére. Nyílik anyám hálószobájának ajtaja, majd kisétál rajta egy férfi. Nem lep meg.
Úgy harminc-harmincöt lehet, és a boxerén kívül semmit nem visel. Sztoikus nyugalommal folytatom a kávézást, jelentőséget sem adva a majdnem meztelenül kisétáló férfinak.
– Bocsánat – köszörüli meg a torkát, majd megvakarja a hasát a kávéfőző mellett. – Azt hittem, egyedül lakik.
– Tévedtél. – Nem veszem a fáradtságot, hogy felnézzek rá. Láttam már ilyet... sőt, cifrábbat is, főleg, mióta Tokióban lakunk. Hallom, ahogy bögréért kutat, majd a kávégép hangját, és a hűtő ajtajának csattanását.
– Tej?
Felpillantok rá, amint a hűtőbe mászva kétségbeesetten keresgél. Felborítja anyám petrezselymét, ami pohárban várakozik már egy hete. A víz lassan lecsorog a hűtő alá, de Ő nem törli fel, csak felállítja, mintha nem borította volna fel. – Rizstej van. Az ajtón. – morgom. – A felmosó pedig a fürdőben.
– Aha – csattan a hűtő ajtaja. Én biztos nem mosom fel helyette... – Szóval, a húga vagy. – Ránézek. A mosolya csábos, de a szája bal sarkában lévő herpesz kezdemény nem hozza meg a kívánt hatást.
– Kapufa. A lánya vagyok... – nézek fel rá. A csípőjét megtámasztja a konyhapultnak, én pedig elrántom a számat.
– Az nem létezik... – rázza meg a fejét, és belekortyol a bögrébe.
– Mit mondott, hány éves? – A szemébe nézek, és megemelkedik a szemöldököm. Szinte látom, ahogy matekozni próbál, de akármi is jött ki végeredménynek, nem tetszik neki.
Nyílik a szoba ajtaja, és anyám lép be a folyosóról. Mikor meglát, némi riadalom szalad át az arcán. – Te még itthon vagy?
– Ő az új apukám? – nézek anyámra, aki csak sötét tekintettel méreget.
– Elég lesz, Sophia!
– Már megyek is. El fogok késni – kelek fel a székről, a bögre elrakásával nem bajlódom. – Remélem, húzattál vele gumit, az a herpesz a szája sarkában nem túl bizalomgerjesztő – eresztek el egy mosolyt, majd a táskákhoz lépek, és távozom a lakásból.

Alig múlt el hét óra, ahogy leszállok a metróról, és elindulok a terem felé. Talán hülyeség volt neki vennem bármit is... bár, én is kaptam tőle ajándékot. Még sosem láttam pasit, aki ennyire háklis lenne a korára. Ha szóba jön, mindig elrántja a száját, vagy eltereli a témát. Pedig csak huszonnégy éves... vagyis, mától huszonöt. Az aranykor, vagy mi a fene, nem is értem, mi a baja.
Megállok a konditerem előtt, ami elől már felhúzták a rácsokat. Nem értem, minek nyit ki hétkor, de most kifejezetten jól jön. Csak holnap jövök hozzá, most is csak a cuccomat adom be, hogy ne kelljen cipelnem a héten. Kifogás... a doboz. A kis doboz az oka, hogy itt vagyok... Erőt veszek magamon, és belököm az ajtót, a felette lévő csengő pedig jelzi az érkezésemet. Tiszta illat van. A felmosó fertőtlenítős szaga, és valami vegyszer virágos aromája keveredik a bőr és a fém szagával. Meg egy kis festék... a múlt héten csináltak egy tisztasági festést, és – a szellőztetés ellenére, – a friss festék szaga még nem tűnt el teljesen. Megállok a pult előtt, ami mögött nyitva van az iroda ajtaja. A nehéz barna ajtó mögött pedig az íróasztalnál Waka ül, rá görnyedve néhány papírra, és a klaviatúrára maga előtt. Mikor meglát, mosoly szalad át az arcán, de csak egy pillanatig. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt az arcáról.
Kiegyenesedik ültében. – Szia, kicsi lány... máris?
– Anyám túlteljesíti a hülyeség faktort... – legyintek, és felemelem az edzős táskámat. – Hova rakjam?
– Hozd csak be – bólintok, megkerülöm a recepciót, és belépek a kis irodába. A cigaretta illata, és a bevizesedett falak penészes szaga megcsavarják az orromat. – Akkor holnap jössz?
– Aha.
– Írom a jövő hónapot. A szokásos heti négy? – dobja el a ceruzát. Bólintok, és mellé sétálok, az asztalnak támaszkodva, és bedobom a sarokba a fekete táskát.
– Nekem megfelel. – A szemembe néz, járatja a tekintetét a szemeimen, majd mosolyogva bólint egyet.
– Legyen úgy. – Keresztezi a kezét a hasán, és kérdőn néz rám. – Van még valami, kicsi?
– Öhm... ja – bólintok és magam elé veszem a táskámat. Kicsit remeg a kezem, ahogy beletúrok, hogy kihúzzam a kis fekete díszdobozt, majd felé nyújtom. – Boldogat.
Mosoly terül el az arcán, ahogy elnyúl érte, és az ölébe ejti, miközben ide-oda forgatja az irodai szék tetejét. – Nem kellett volna.
– Ne kezdd – sóhajtok.
– Hidd el, rájössz, mekkora szopás öregedni – sóhajt, és leveszi a kis doboz tetejét. A szemöldöke megemelkedik, és a tekintete csodálkozóvá vált. Talán meg is hatódott kissé, de őszintén, nála nehéz megmondani... Olyan fapofája van, amihez bármilyen elemzés régen kevés... Mintha az érzéseket csak vésővel lehetne felvinni az arcára. Kiemeli a dobozból a fülbevalót. Ezüst... A három piros golyó rajta pedig mahagóni obszidián. Tudom, hogy ilyet akart... úgy két hónapja mondta, hogy le akarja cserélni az arany karikát, ami most a fülében van.
– Ez...
– Ha nem tetszik, vissza tudom vinni – teszem hozzá azonnal a szavába vágva. Elmosolyodik.
– Tökéletes, Kicsi... köszönöm. – A szája apró mosolyra húzódik, és leteszi a dobozt az asztalra, majd a fülbevalóval a tenyerében a füléhez nyúl. Megakad a mozdulatban, és rám néz. – Segítesz kivenni?
Bólintok és mellé lépek, lehajolok a feje mellé, és a karikát széthúzom óvatosan a fülében, hogy kicsúsztathassam belőle. A szőke, hosszú haja selymesen puha, ahogy a kezemhez ér. Most is laza kontyban van a nyakában. Kihúzom a kis karika tartóját, majd elé rakom az asztalra, és a kezemet elé nyújtom. – Add.
A kezembe csúsztatja a fülbevalót, én pedig szétcsattintva a kapcsot, berakom a régi helyére, és gondosan megfogatom a kis karikát, kicsit össze is nyomva hogy ne eshessen ki.
– Köszönöm – pillant fel rám. – Komolyan.
– Nem tesz semmit, Wakasa... – rázom a fejemet, és lecsúsztatom a kezemet a széke háttámlájáról.
– Le vagy csontosodva, Kicsi... – sóhajt, és a keze a kezemre simul, maga felé fordítva az alkaromat. – Tartod az étrendet, amit írtam?
– Aha – bólintok, és elmosolyodom. – Csak előnytelen az egyenruha...
Lassan leír még egy kört a hüvelykujja a csuklómon, majd elenged. – Oké...
– Öhm... én megyek is... akkor holnap – mosolyodom el, és felkapom a táskámat a földről.
Lassan bólint, majd felkönyököl az asztalra. – Okosan, Kicsi.
– Szia, Waka... – intek neki az ajtóból, és kisétálok a teremből.