𝐒𝐭𝐫𝐚𝐲 𝐊𝐢𝐝𝐬' 𝐑𝐢𝐨𝐭 | тσкуσ яєνєиgєяѕ w/ szunszi

⓸

𝐓𝐨𝐤𝐲𝐨 𝐌𝐚𝐧𝐣𝐢 𝐊𝐚𝐢

Megérkezünk. Alig volt fél óra az út, és én fél óra alatt túl sok olyan gondolatot járattam át a fejemen újra és újra, hogy a lépteim bizonytalanná váljanak a landolás után. Amikor leszállok Jiro mögül, az első, sőt, még a második lépésem is teljesen bizonytalan, csak a harmadik születik meg épen. A táskám bent landol a Honda csomagtartójában a hátsó ülés alatt, és amíg én a kicsi pub elé leálló motorosokat nézem, Jiro mellém sétál. Vihargyújtó kattanását hallom, és annyira reflexszerűen nézek a mellém álló fiúra, hogy egy pillanatra észre sem veszem magamat.
– Mi van? – mordulok. – Te meg mióta bagózol, Jiro?
A szőke fiú átveti a vállamon a kezét, és együtt indulunk meg a pub bejárata felé. Mi távolabb parkoltunk a társainktól, ahogy Draken is. Ekkor ér mellénk, rágyújt ő is, kiveszi Jiro zsebéből az acéltokos vihargyújtót, majd a levegőbe fúj egy vastag füstfelhőt. Sophie mögötte sétál kissé lemaradva. Olyan, mint egy szellem; nem kívánja a figyelmet, csak sodródik az események hullámával. Fintorgok. – Elrontod a bátyámat – mondom oda a magas fonott hajúnak, de ő csak elnyom egy mosolyt.
A fejemre paskol kettőt. – Örülök, hogy újra látlak, hugi.
– Eh? – szisszenek. – Ne hívj már így – morgom. – Bunkó.
Kenből kiszakad egy finomabb nevetés-féle, és picit összehúzza magán a fekete kabátját. Eszméletlenül áll neki a bőr. Általában túl bő ruhákat hord, mintha a plus size részlegről válogatott volna össze mindent, és most, hogy egy iskolaing és a fekete bőrdzseki van rajta egy fekete, bő szabású farmerrel, jobban megérzi a testem a kinézetét.

A távolság megmásítja az emlékeket. Nem emlékszem, hogy Ryuguji Ken mikor volt ennyire észveszejtően szexi olyan egyszerű dolgok közben, mint mondjuk a bagózás. Két évvel idősebb nálam. Ez a két év plusz harminc centiben nyilvánul meg; felnézek rá, és a fekete pillantásaink összefonódnak. Kicsit még erőtlenebb lesz a lábam.
– Bunkó? – mondja Jiro. – De hát, olyanok vagyunk, mint a tesók, nem? – neveti, és megrázza a vállamat vidáman. Az érintése... forró. – Sosem hagyjuk el egymást, igaz, Yu?

Istenem, én ezért pokolra fogok jutni. – Igaz, Jiro – mosolygom és az ujjainkat összefonom a vállamon. Draken mellettünk vidáman tapos a maga elé pöckölt csikkre lépés közben, aztán kicsit lemarad. Sophie mellé sétál, én pedig próbálok nem odafigyelni arra, ami mögöttünk történik. Jiro érintésére koncentrálok, aztán észre sem veszem, ahogy közelebb simulunk egy pillanatra.

– Nem kell, köszi.

– Fázol, nem?

– Nem.

– A fogad jobban kocog, mint a csontjaid. Vedd fel nyugodtan, tessék.
Draken, ez vérbunkó. Forgatom a szememet, amikor belépünk a bowlingbár ajtaján. Bent old school glam szól, a legpontosabban Kiss, és tőlük a Heaven's On Fire. Dohányillat van. Itt még szabad bent rágyújtani, és ez adja csak meg igazán a hely hangulatát. Az előtér egy pub, és igazán nincs is elkülönítve a bowlingpályától. Csak egy emelvény az, három lépcsősorral, ami a tíz pályára vezet, és annak a tövében kettő, falnyi hosszúságú cipőspolc. Elég sokan érkeztünk, és ez azonnal érződik is a hely hangulatán. Megtöltjük a pangó teret. Egy pár idősebb alak lézeng csak ide-oda, valakiknél ott van a fekete, aranyhímzéses kabát, valakik általános civilek. Civilek... tetovált, fülbevalós, cigiszagú civilek. A pultos európai, és amikor elsétálunk előtte, egy biccentéssel köszönt minket. Kicsit tovább néz engem Jiro karja alatt, talán azt hiszi, hogy a barátnője vagyok. Általában ezt hiszik rólunk az emberek, amikor először meglátnak minket... aztán bocsánatért esedeznek, amikor Jiro egyszerűen az arcukba vágja, a tényt, hogy a húga vagyok és csak nagyon közeli és jó testvéri viszonyt ápolunk. Igen, azt hiszem, az ilyen ritkaságszámba megy; inkább az az általánosan elfogadott, hogy a hugica és a bátyus marják egymást, vagy éppen nem is beszélnek. Mi... mi nem ilyenek vagyunk Jiróval. Mióta az eszemet tudom, állandóan maga mellett tart és minden olyat, ami az övé, az enyémnek is titulál. Talán Emma ezért nem szeretett sosem. Talán ezért féltékeny rám; nekem minden olyat szabad, amit ő még csak kicsit sem ízlelhetett meg. Alkohol... szabadság... tudás... az, hogy nem nőként tekintenek rám a férfiak.
Befizetünk egy órányi játékot a bowlingnál. Én, Jiro, Draken... meg úgy a többiek. Sophie is játszik, bár eleinte szabadkozik. Én csak csendben figyelem őt, de a nézésem már enyhül. Érdekes lány. Nem csak a kinézete, hanem a viselkedése is. Draken pulcsija van rajta, és idegesen dugja el benne a kezeit. Látom, ahogyan az egyik, feketére festett körméről pattogtatja le a lakkot. Beharapom a számat. Ideges. Nem pattog, nem tekeredik rá egyik fiúra sem, sőt, amikor Peh odamegy hozzá és beszélgetést kezdeményez, alig észrevehetően, de elhúzódik. Leülök az egyik padra és lerúgom az utcai cipőimet, majd elkezdem magamra venni a terembe valókat. Felpillantok és finoman elfújom a hajamat az arcomból. Draken éppen a derekáig érő szekrény előtt áll és válogat a bátyámmal a cipők között. Talán megérzi, hogy nézem; hátrafordul egy pár cipővel a kezében, majd odajön hozzám és leül mellém.
– Ken.
– Mondd, Yu. – Úgy mondja ki a nevemet, hogy végigfut a hátamon a hideg. Közel ül hozzám, és ahogy elkezdi levenni a cipőit, féloldalasan rám sandít. Apró mosoly kúszik az arcára, majd folytatja a hadműveletet a surranóival. A fonata előre omlik a vállán. Istenem, de szélesek neki... Mi... Mi van ma velem?!
– Mikey-kun, mi megyünk játszani! – Takemichi hangja szakítja félbe a gondolataimat és odakapom rá a fejemet. Éppen int nekünk, és ezzel egyidejűleg, összenézünk. Egy világosbarna hajú lány kezét fogja, aki óriási bociszemekkel figyel engem, de amikor észreveszem, elpillant rólam. Talán a barátnője lenne? Egyébként sem ismerem, de nem tűnik valami nagy casanovának... nyert talán a lottón, hogy egy ilyen tündéri lányt sikerült kifognia maga mellé?
– Hozol valami hosszút? – nézek Drakenre ekkor.
– Még csak öt van.
– Ma értem haza, nem akartok köszönteni?
Ken ajkaira ismét mosoly szalad. – Dehogynem. – Felkel, és sokatmondóan mosolyog rám. A mosolya, ami régen annyira komfortossá tett, most feszélyez... változott volna valami? Nem. Minden állandó, főleg az otthonom; főleg ők.
– Hova mész, Ken-chin? – Jiro leugrik a cipősszekrény tetejéről és mosolyogva kopogtatja meg a járólapon a cipőorrát.
– Kérsz valamit inni? – kérdezi Draken, de már csak foghegyről, ugyanis éppen a pulthoz lép. Kikér két sört és egy vodkanarancsot; Cindy Laupertől indul el a Girls Just Wanna Have Fun, amikor felkelek és ismét Jiro karjaiban végzem. A fiú átölel a nyakamnál, majd elveszi a haverjától a sört. Beleiszik, én pedig a kezembe fogom a karcsú üvegpoharat, amiben a narancsos vodkám van. Draken tudja, hogy ez a kedvencem. Tudja, hogy a narancs a kedvenc gyümölcsöm; emlékszem, a tizennegyedik születésnapomra mondta Emmának, hogy narancsos tortát csináljon, Igaz, kicsit odaégette, de nem volt tűrhetetlen az íze.
Felmegyünk a pályákra. A tízest kapjuk meg mi, mellette az új fiú, Takemichi és a barátnője, meg a barátai vannak, mellette, a nyolcason, kettő pasas. Ők is bandaegyenruhát viselnek, igaz, a magasabbon nincs rajta. A félköríves, pályához tartozó ülő háttámláján pihen, és három üveg sör a számlapon árválkodik némán, a labdaadogató mellett. Fel van zselézve a magasabbik haja, éppen tökéletes pontossággal gurít és telibe találja a bábukat, amikor odaérünk mellé. A másik ül, éppen a magas dzsekije mellett, mintha őrizné. Szemüveges, zselézett hajú és napbarnított a bőre. Összenézünk, és ekkor Jiro elenged, előre sétál a sorban. Draken mellém áll. A keze a hátamra simul és alig észrevehetően, finoman irányít engem. Beleiszom a vodkámba, féloldalasan sandítok fel rá. Megugrik a szívem tőle... Sophie kikerül minket és odamegy az eggyel arrébb játszó csapathoz. Látom, ahogy a másik lánnyal kezd el beszélgetni, és latolgatni a labdát, amit eddig a kiscsaj két kézzel, térdhajlítva gurított be.
– Tetta-kun – mondja Jiro, én pedig odanézek. Összefonom a melleim előtt a karomat, amikor a szemüveges srác megemelkedik a kanapén. – Shuji-kun. – A másik srác elgurít még egy golyót, ami szintén telitalálatot arat, majd megfordul. Rám néz. Végigmér, beszkenneli a testemet és elmosolyodik sunyin. A szeme borostyánsárga. Ritka, mint a fehér holló, de olyan kellemetlen érzést kelt bennem, mintha üres kútfenékre bámulnék.
Draken finoman a derekamra simít. Közelebb állok hozzá és kicsit előre mozdul, amikor a két idegen odaáll elénk. Jiro kihúzza magát és bólint, majd hátranyúl értem. Kiránt Draken védelméből és a sajátjába helyez. – Ő itt a másodvezéretek, Yui-chan.
– Szia, Yui-chan – bólint a szemüveges –, Kisaki Tetta.
– Üdv – bólint a magas is, és ugyanúgy a szemembe néz, mint a társa. – Hanma Shuji.
Draken mögém áll.
– Sziasztok – köszöntöm őket, és biccentek én is. A hangom határozott, de belül remegek valamiért. Talán ennyire nem bírnám az itteni vodkát? Nem tetszik Ken reakciója erre a kettőre, ahogy ők maguk sem tetszenek...
– Tetta és Shuji a harmadik osztag ex-vezérei – mondja Jiro, és elengedi a vállamat.
– Ex?
– Amíg Pah-kun nevelőben volt, mi voltunk az osztag élén – feleli Kisaki. Feltolja az orrnyergén a szemüvegét. Megcsillannak benne a plafon halogéncsövei által produkált fények. Megint kiráz a hideg tőle...
– Értem.
– És hoztak jó pár embert is – folytatja Jiro. – Gondolkodunk egy új, hatodik, osztag létrehozásán... az ő vezetésükkel.
– Értem. – Nem tudok mást hozzáfűzni. Draken testének a melege mögöttem feszült és elvonja a figyelmemet. Meg akarok fordulni és hátranézni, hogy mi a baj. Olyan, mint egy támadásra készen álló őrkutya. Nem bízik a kettő srácban.
– Mit szólsz hozzá, Yui-chan? – Kisaki hangjától feláll a hátamon a szőr. Nem tudom megmagyarázni... bájos, és mélyen csengő, de valami szokatlant hallok benne.
– Nem hinném, hogy ez idevágó téma, Mikey – mondja mögülem Ken. Ez az a pillanat, amikor egy másodpercre hátranézek rá, és már nem csak érzem a furcsaságot. Látom rajta a kellemetlenséget, ami görcsöt köt a gyomromra. Beleiszok megint a piámba, és annyira hátra helyezem a súlyomat, hogy Draken mellkasának simuljak egy pillanatra. Kisaki szemébe nézek ismét, majd Hanmáéba. Mindketten azt figyelik, hogy mit csinálok.
– Igaz – feleli Kisaki, majd sóhajtva fejet ráz. – Ne haragudj, Yui-chan. Nem akarom ilyenekkel elrontani a hazatértedet – mosolyodik el. Felkel és ő lép a pályához. Gurít. Kettő bábu marad csak állva. Ismét összenézünk, majd Hanmára pillantok, aki ekkor leül a piros bőr sarokülőre és valamit matat a telefonján. Vigyorog közben, és beharapja az ajkát, majd felnéz rám. Villognak a borostyán szemei, ahogy felvesszük a kontaktust újra. Arra a csodaszép citrinre emlékeztet, amit az Isztambuli bazárban ajánlott nekem egy vén török kereskedő. Kiráz tőle a hideg. A szemei... nem teljesen ázsiaira hajaznak, ahogy az egyenes orra és a tökéletes fogsora sem. A sivatagi homok jut eszembe róla. Egy arab tündérmese eszményi gonosza...
Jiro megindul előttem, majd folytatja az útját. Draken követ engem, a keze a hátamon van. Terel és érezhetően elrejt a két újonc pillantása elől, mint valami hírességet a testőrei.
– Csak így! Egyenesen tartsd a lábadat és... látod? – Sophie az alacsony barna hajú lány kezébe adja a golyót, a gép takarítja a pályát.
– Király vagy, Sophie! – böki oda egy vörös hajú srác. Valószínűleg egy lehet Takemichi, az új srác, barátai közül. Láttam az iskolában is. Reménykedni kezdek, hogy ő nem a Toman tagja, mert akkor... azt kell mondanom, súlyos kamikaze-mélyzuhanásban van a bandánk színvonala. Kóla van a kezében, de úgy gesztikulál vele, mintha legalább sör lenne. Magabiztosan ül, a haja John Travoltáéra hasonlít a Szombat Esti Lázból... helyes kis muksó, de szerintem alattam jár. – Honnan tanultad?
– Toulouse-ban volt egy kedvenc kocsmánk – von vállat Sophie, majd megint összenézünk. Kicsit elhalkul minden, amikor a társaságba lépünk. Jiro odamegy a délután elvert szőke sráchoz, Takemichihez, majd vállon karolja, ahogy engem szokása, és oda cibálja hozzám.
– Mikey-kun... ez...
– Ő itt a húgom, Takemichi! – mosolyogja, majd rám mutat. – Yui.
A fiú arcán egy pillanat alatt átfut valami kaotikus érzelemvihar. Megcsillan a szeme, és kelletlenül rándulnak az arcizmai. Ő nem mér végig úgy, mint az a kettő korábban. Ő egyenesen a szemembe néz, de ennek lehet csak a barátnője az oka, aki ekkor odalép hozzánk és tátott szájjal mér végig.
Draken keze a hátamhoz ér megint. Lágyan... A lábam megremeg.
– Sziasztok – intek egyet.
– Ő pedig... Tachibana Hinata, Takemichi barátnője – mutat Jiro a barna hajú lányra.
– Szia, Hinata vagyok! – hajlong illedelmesen. – De hívhatsz Hinának is. Sokat... hallottam már rólad. – És ekkor Drakenre néz egy lopott pillanat erejéig.
Értem már, honnan fúj a szél.
Hátrébb lépek egyet. Draken forró tenyere teljesen a hátamra simul, Jiro viszont annyira belefeledkezik valami hétköznapi témába Sophieval és Takemichivel, hogy fel sem tűnik neki, amit csinálunk. Draken ujja a gerincem mentén simít végig, aztán előre tol és a saját állásunkra vezényel.
– Rég játszottam már – mondja. A Bee Gees-től megy a More Than A Woman, amikor leteszi a sört a számlapra és a pályához sétál. Gurít, de nem tarol elsőre. Öt marad állva és cicceg egyet. Hátranéz rám. Mosolyog, majd megint gurít. Őt nézem folyamatosan, ahogy leülök a piros sarokülőre, és még megiszom a maradék piámat. Felhúzom magam alá a lábaimat, mosolyogni kezdek. Draken nekivetkőzik. Leveszi a bandás dzsekijét, és mellém teszi a kanapéra. Abban a pillanatban összenézünk, és valami csillan a szemében... A karjain feszül a rövidujjú fehér ing. Alatta trikó sziluettjét látom, és a hátának az ívét. Az izmait, ahogy áttetszenek a vékony anyagon.
– Jól tolod pedig. – A kijelzőre nézek. – Másodikra taroltál.
Draken beleiszik a sörébe, majd elém sétál. – Te?
– Jöjjek?
– Gyere – bök a fejével a pálya felé.
Felkelek. A lépésem bizonytalan; odasétálok a kiadóhoz, és elveszek egy tizes tekegolyót. Latolgatom. Picikét nehéz, de megteszi. Talán nem tarolok elsőre, de másodjára biztosan viszem a kört. Amikor a pályához lépek, visszapillantok; Ken nem ült le. A számlapnál állva figyel engem, ahogyan hátralépek és kicsi nekifutást követően gurítok. Egész jó. Hatot veszek le, mosolyogva emelem a következő golyót. Nekifutok, de a gondolataim messze járnak; Drakenre fókuszálok, aki még mindig a számlapnál áll és érezhetően engem figyel, mintha vizsgáztatna. Rossz lábra helyezem az egyensúlyomat, és elvétem. Az árokba fut a golyó a pálya felénél, én csettintek a nyelvemmel.
– Nem gáz – neveti Ken. – Belejössz majd. Mikey! Gyere már, te jössz.
– Hová mégy? – szakad ki belőlem, amikor Draken megindul.
– Piáért.
– Hozol nekem is valamit?
– Koktélozzunk? – kérdezi Draken, nem csak tőlem, hanem az ekkor mellé érő bátyámtól is. Jiro lefékez, felcsillan a szeme.
– Pina Coladát hozz!
– Yu?
– Sex On The Beach. Valami lányosat.
Ahogyan Draken elhagyja a tizes állást, Jiro mosolyogva megy oda a pályához. Megint a kanapéra vágódom és magam alá húzom a lábaimat. Figyelem őt. Figyelem, ahogyan tökéletesen latolja a golyót, majd hátrébb sétál egy picikét, és nekifut. Könnyen mozog, mint egy szitakötő a csillogó folyó víztükre fölött. Elrugaszkodik, lép kettőt, majd nekiáll és betámasztja a lábait keresztezve. Gurít. Telitalálat. Elsőnek leviszi a tizet.
Elmosolyodom – tökéletes. Tökéletes, mint minden másban. Talán a legtökéletesebb... Jiro felém fordul és mosolyogva sétál elém.
– Heeeee?! – csattan a vörös hajú a szomszédos pályáról. Meglepetésében még a kezéből is kiejti a tekegolyót, egyenesen a lábára. Sophie nevet rajta kicsikét, ahogyan az ugrálva szitkozódik, majd felénk fordul teljesen. – Ezt hogy, Mikey-kun?!
Jiro az arcomra simít. Mélyen nézünk egymás szemébe, aztán elmosolyodik. – Sok gyakorlás – feleli egyszerűen, majd megfordul és leül mellém. Felpattanok. Nem bírok megmaradni mellette.... az ujjainak az érzése még mindig ott bizsereg a lassan rózsaszínes árnyalatokban játszó arcomon, amikor a pálya pereméhez lépek és leveszek egy hetes súlyozású golyót. Nekirugaszkodok és gurítok, de a tekegolyó az árokba fut.
– A büdös picsába... – mordulok azonnal. Hallom magam mögül Jiro nevetését, és prüszkölve veszek újabb golyót. Megint gurítok, de csak négyet pontozok.
– Erős kezdés után gyors visszaesés, mi? – Draken ekkor lép mellém. A keze... A keze a derekamra simít egy pillanatra, amikor a kezembe adja a naplemente színeit visszaadó koktélt, és átnyújtja a barátjának is a saját, fehér-habos, ananászkarikával díszített poharat. Jiro leharapja a tejszínhab tetejéről a kandírozott meggyet, és örömtelien dől hátra a kanapén.
– Menj a picsába, Kenny – mondom oda a fonott hajú srácnak, de ő csak nevet. Lerak a számlapra egy whisky-kólát, majd felemel egy tizenkettest és gurít vele. Majdnem teli. Három marad fent.
Beleiszok a whisky-kólába, és amikor Draken észreveszi, megemeli az egyik szemöldökét. Talán félnem kellene tőle, de egyáltalán nem az az érzés kel fel bennem... nem. Elmosolyodom és kicsit lentebb döntöm a fejemet. Felbámulok rá, a számba veszem a szívószálat, amikor odalép elém. A keze a kezemen egy pillanatra. Forró a tenyere és gyűrűt hord az egyik középső ujján. Elveszi a poharát tőlem. – A sajátodból, nyuszi – közli velem, majd lehajtja a jeges pohár felét. Összeroppant a fogai között egy kockát.
– Nyuszi? – meresztem a szememet hitetlenül, amikor visszasétál és újra gurít. – Ez új. Honnan tanultad, a playboy újságból?
– Egy bordélyban lakik, hugi. – Jiro eldől a sarokülőn és a támlára vágja a lábát. A pia mellette van a földön, de nem iszik bele azonnal. Édes... sosem bírta az alkoholt, de ezt nem akarja beismerni.
– Á – sóhajtom. – Szóval, a kliensektől?
Draken csak mosolyog. A számlapra támaszkodik és elnéz a vállam fölött. Jiro gurít. Nem figyelek arra, hogy mennyit pontoz, hanem én is Ken pillantásának irányába fordulok. Valamit néz és elmosolyodik közben. Beleiszik a whisky-kólájába, én pedig majdnem megállok a narancskarika rágcsálásában, amikor meglátom Sophiet, ahogy éppen Hanmával társalog. Társalog? Nem.
A gesztusai furcsák. Elzárkózik, de mégis, olyan tisztán beszél Hanma Shujihoz, hogy simán halljuk mi is a zenén keresztül. Hanma közel hajol hozzá és valamihez hozzáér a nyakában. A neonfények csillanásában látom a lapos, sarkított téglalapot az acélláncon.
– Nem tudtad, hogy dögcédulát nem hordunk, ha nem vagyunk katonák, cica? – Hanma... Hanma hangjától feláll a szőr a hátamon. Draken összeroppant mögöttem még egy jégkockát.
– Nem tudtad, hogy nem illik kritizálni bemutatkozás előtt? – Sophie hangja villan, ahogy a szép sárga szemei is. Hasonlít kicsit a kettejük kisugárzása, de Sophie valahogy sokkal... egyenesebb. Hanmától már most kiráz a hideg, pedig még alig ismerem.
A magas srác vigyorogni kezd, majd kezet nyújt Sophienak. – Hanma. Hanma Shuji. – Torkot köszörül, aztán folytatja. – Tudtad, hogy nem illik dögcédulát hordani, ha nem vagy katona?
Nos, őszintén, ezt én sem tudtam. Meglep a tény, de valamiért úgy érzem, a lány nyakában nem kamu az a kis darabka fém. A reakciója mindent elmond. Félrelöki Hanmát, majd elmegy. Először azt hiszem, véglegesen távozni akar, de amikor meglátom, hogy csak a mosdóig megy, elmosolyodom.
– Én a helyében képen töröltem volna.
Drakenre sandítok, aki mögöttem áll. A számlapra tenyerel, aminek én a csípőmet támasztom. A közelsége kihozza belőlem megint azt a bizsergést, ami lassan a lábaim közé csúszik le... nem húzódom el mégsem. Élvezem a társaságát. Olyan, mintha egy rég elveszett játékot vásároltam volna újra a sarki kisboltban. Nosztalgikus, mégis, vadonatúj érzés. – Igen? – Jiro ekkor elsétál mellettünk, és a slozi felé mutat, egy hangos 'szünet'-et kiabálva nekünk. – Nem bírod őt?
– Kit?
A fejemmel a magasra zselézett hajú létra felé bökök. – Őt.
– Hanmát? – Megemeli a szemöldökét egy pillanatra, majd fintorog. – Inkább csak megtűröm.
– Tehát nem szereted.
– Nem éppen – köszörüli meg a torkát. – Nem éppen tiszta módon került be a bandába.
– Adtok még a tisztaságra?
Draken egy picit elhallgat. A csend mély, és fagyos, ahhoz képest, amilyen közeledő volt velem. Eddig. Hátrasandítok rá és egy furcsa, szokatlan érzés környékez meg. – Mármint... – korrigálnék, a hangom remeg, de ő nem engedi, hogy befejezzem.
– Erre a félére még igen – mondja. A hangja megkeményedik. – Ha más nem, én igen. És Hanma... ő nem az a típusú ember, aki beleillene ebbe a keretbe.
– Az elvárásaidba? – Előre fordulok és megint Hanmát kezdem el nézni, ahogy a kapitányával újabb kört játszanak. A mozgása laza és magabiztos, de tényleg van benne némi színjátszás is.
– Lehet tégla – mondja Ken. – De ezt ne mondd Mikeynak.
– Nem bízol bennük.
– Te sem tennéd...
Megint Drakenre nézek. Túl komoly... kiráz a hideg tőle és a szokatlan érzés rosszá válik bennem. – Mi történt az alatt a fél év alatt?
Draken kicsit habozik. Megvonja a vállát és lehajtja a maradék italát is, majd elém lép és megsimogatja az egyik tincsemet a nyakam mellett. Bár csupán a hajamhoz ér hozzá, az egész testemben érzem lecsapódni az érintését... ez lehetséges? Istenem, mi történik velünk... A fülem mögé tűri a tincset és elmosolyodik. Imádom az egzotikus külsejét. Mindig is menőnek tartottam a felborotvált fejét és a hosszú, természetes szőke haját, a koromfekete szemeit és a széles, magasan ülő orrát. Olyan, mint Michelangelo Dávidja. A haja... rengeteget nőtt. Emlékszem még, amikor Bajival elkezdték versenyben növeszteni a hajukat és én is beszálltam. Minden héten mértük, hogy kinek mennyit nőtt és...

Várjunk... A torkom megszorul kicsit, és teljes alakommal a mögöttem álló fiú felé fordulok. – Ken.
– Mondd, nyuszi.
– Hol van Kei?
Draken arcizma rándul. – Miért?
– Mikey azt mondta, szeptemberben kiengedték...
– Nem ér ma rá – von vállat Draken. – Megint... bajba keveredett.

Büntetés, mi? Igen... ez jellemző rá. Mindig, de mindig bajba kerül, bármikor, ha alkalma adódik rá valahol. Ilyen volt az autós ügy, meg, amikor beleverte annak a gyereknek a fejét a mászókába, aki rám akart nyomulni. Idősebb volt nálunk két évvel, de ő beleállt és megvédett engem. Vállat vonok. – Majd felhívom akkor. Az anyukája mindig meglágyul, ha hallja a hangomat.
Ken elmosolyodik és óvatosan lép elém. Átölel, és magához szorít, a szívem pedig kihagy egy ütemet és majdnem kiejtem a poharat a kezemből. Nálunk nem volt szokás ölelkezni... Az illata, amit eddig csak elvétve éreztem meg, éppen, amikor elsétált előttem, vagy közel állt hozzám, most töményen nyomul az orromba és teljesen megrészegít. A nyakánál férfias, csípős parfümöt érzek, de a ruhája öblítő és testápoló illatú... igen. A lakása... nos, megértem, hogy miért virágillatú minden ruhája. Átölelem a karjai alatt, a fejemet a mellkasára fektetem egy pillanatra. Nem értem, miért ölel meg, de végtelenül jól esik. Talán... korábban sosem tette. Vagy csak én nem jegyeztem meg? Lehetséges...